3.fejezet

          Este hétkor anya hazajött. Fura volt, mert mindig tíz felé szokott hazaérni. Amikor megkérdeztem, hogy mi a korai hazajövetel oka, csak megrázta a fejét. Reméltem, hogy nem rúgták ki. Árgus szemekkel követtem, ahogy besétált a konyhába, kinyitotta a hűtőt, és kivette a kedvenc borának a maradékát. Pohár nélkül ledöntötte. Eltátottam a számat. Berakta a mosogatóba az üveget, és leült az asztal mellé karba tett kézzel. Mereven bámulni kezdte a művirágot. A kedvence volt, két éve vette az egyik utcai kereskedőtől. Végül egy nehéz sóhaj hagyta el a száját, és felkönyökölve a kezei közé fogta az arcát.

- Anya, biztos nincs baj? – Tudakoltam feszengve.

- Nem kicsim, nincs. – Érkezett a nem túl bíztató válasz.

- Nem úgy tűnik. – Morogtam leülve mellé. – Kirúgtak, vagy mi?

- Nem, nincs köze a munkahelyhez. – Dőlt hátra ültében végül. Felém billent a feje lemondóan. – Ugye tudod, hogy nagyon, nagyon szeretlek?

- Megijesztesz. – Szörnyülködtem felé fordulva.

- A nagyapád. – Kezdett bele gondolkodva. Nagyon rágódott a válaszon. Pislogtam párat. A nagyi három éve halt meg. Az a hír járta, hogy nagyapa megkattant, és lelépett. Szóval, nagyszülők nuku. – Felbukkant, él és virul, csak kicsit megőrült szegény. – Mély levegő. – De, nem foglalkozunk vele, mert jó kezekben van. – Mosolygott zavartan. Megjátszós volt. Összeszűkültek a szemeim.

- Akkor nem foglalkozunk vele. – Hagytam rá végül. Bár zavart, hogy ennyire felzaklatta a dolog. Nem akartam beleavatkozni ebbe. Elég ha Duncan mocskos kis ügylete izgatta a fantáziámat.

- Hát nem. – Engedte el a témát. – Mit főzzek?

- Semmit. Rendelünk valamit. Ebbe a két órába belefér, aztán mennem kell arra a csodálatosan izgalmas programra. – Fintorogtam egy félmosoly kíséretében.

- Melyik srác hívott el?

- Nem ismered. – Álltam fel az egyik szórólap felé sétálva. Azt hiszem, egy nagy pizza elég lesz. – Zé.

- Az a szikár, jó kiállású? Azt hiszem egyszer láttam veletek, amikor Tommal sétáltatok el a cukrászda előtt. – Ráncolta a homlokát engem követve. 

- Ő, de van nője. Gondolom Zoé nem akart vele menni, ezért engem hívott el. – Néztem végig a pizzák listáján. Felhívtam őket, és pár perc leforgása alatt megrendeltem a vacsit. Még ha Dun késik is, lesz időm enni.

- Érdekes.

- Ja, aztán kaptam üzenetet a lánytól, hogy ha, bármivel is próbálkozok Zénél, karóba húzzam a vesémet, meggrillezi, és odaadja a kutyájának. – Álltam meg rá nézve. – Te érted ezt? Miért pont a vesémet?

Anya nevetni kezdett.

- Nincs benned félelem érzet mi?

- Ez annyira abszurd! – Horkantam fel, előszedve a rejtek szekrényből egy üveg üdítőt, betéve a hűtőbe. – Jut eszembe, Duncan hova ment, hogy csak későn ér haza?

- A rendőrséggel egyeztet. Elloptak a cégtől valami papírokat, ami fontos nekik, és azt kerestetik. – Magyarázta időközben egy banánt előhúzva a gyümölcsös kosárból.

- Nekem nem mondta, hogy papírok lennének. – Dünnyögtem felé fordulva.

- Hatalmas cég, ott minden irat fontos, sok pénz forog kockán. – Hámozta a banánt ráérősen. – De miért érdekel téged?

- Semmi különös. – Vontam vállat hirtelen, mint aki tényleg csak érdeklődik a dolgok felől. Elvégre, egy háztartásban lakunk, nem?

Érdekes. Anyának ezt mondja, nekem meg azt. Tényleg ideges lehet, ha nem figyel a részletekre. Jó volna tudni, hogy hol van ez a cég, és ténylegesen mit loptak el. Vagy, hogy mi ez az egész.

          Egy óra múltán beesett a futár a pizzával, aminek a felét ketten eltűntettük anyával. Lassan kilenc volt, és fészkelődni kezdtem. Duncan sehol. Előkotortam a telefonomat, és írtam Zének.

- Szia! Duncan elvitte a kocsit, és nem fog hazaérni időre. Nem gáz, ha lemondom a dolgot?

 Mintha megérezte volna, egyből válaszolt.

- Nem, dehogy. Most ültem be a kocsiba a garázsban hogy kiállok, és nem kap szikrát indításnál, nem indul. Szóval, megyünk majd a következőre.

Ó, hála istennek. Lecsúsztam a fotelben megkönnyebbülve. Imáim meghallgatásra találtak.

- Ó, na franc! Nem baj, akkor majd írj, ha Derek felkeres megint.

Erre már nem válaszolt. De nem is érdekelt, hogy miért nem. Jókedvűen sétáltam el a pizza másik feléért, vittem be a nappaliba, egy pohár narancslötty mellé, és kerestem egy jó kis filmet, amíg anya odafent a teregetéssel foglalatoskodott, bár hiába mondtam neki, hogy megcsinálom, de nem engedte. Végül csatlakozott hozzám egy fél óra után, és a maradék három szelet pizzából egyet eltűntetett. Találtam valami ócska filmet, ami majdnem két óra volt. Tizenegy körül álltam fel vécére, amikor Duncan betoppant. Magával hozta az éjszakai nedves, hűvös levegőt. Eleredt az eső odakint. A bőrkabátján megcsillantak az előszoba fényén a vízcseppek. Mélybarna volt, és kissé viseletes. Végig nézett rajtunk, aztán lerúgta a cipőjét, levette a kabátot, és anya mellé huppant fáradt tekintettel. Átnyúlt a vállai felett magához húzva, és átölelte. Családi idill. Kisvártatva előre dőlt, és rám nézett.

- Nem úgy volt, hogy neked programod van?

- Esik, és nem indult Zé kocsija. – Válaszoltam kinyújtva a lábaimat. Tényleg nem bántam, hogy nem kellett mennem. – A sors akarta így, akit úgy hívnak, hogy Duncan.

- Elég hosszúra nyúlik a kezem. – Mosolyogta visszadőlve.

Le merem fogadni.

- Nyilván. – Jegyeztem meg az orrom alatt.

A vígjáték másik felére kezdtem álmosodni. Anyáék szerintem elbóbiskoltak egymáson, szóval úgy döntöttem, hogy hagyom őket, és felvonultam a szobámba. Nem kellett csak öt perc, hogy kajakómával elaludjak.

          Vasárnap reggel tíz környékén rezgett a telefonom. Folyamatosan. Kise nyitottam a szememet, úgy tapogattam ki a szekrényemen. Az se érdekelt, hogy kinek a nevét írta ki, de felvettem.

- Nem veszek semmit. – Szóltam bele alig hallhatóan.

- Jó reggelt csipkerózsika! – Kuncogta Tom. – Megyünk a srácokkal a főbandázós plázába. Jössz? Tudod, mint mindig.

- Hallod, azt se tudom, hol vagyok… - Dünnyögtem magamra húzva a takarót. – meg hogy merre arccal.

- Ja, nem most! – Nevetett. – Én se öltöztem még fel. Délután. Elkértem apám kocsiját, érted megyek.

- De rendes vagy.

- Meghívlak egy erős kávéra is. – Tette hozzá csalogatóan.

- Costa? – Kérdeztem felkönyökölve. Kidörzsöltem az álmot a szememből.

- Aham.

- Jó. – adtam fel. – Mikorra jössz?

- Szerintem négy körül. – Válaszolt valamiféle csatazajjal a háttérben. Aztán valakinek a hangját véltem hallani, és kuncogást.

- Minden oké?

- Persze, csak a család az. Na, akkor majd megyek!

- Oké. – Tettem le. Az utolsó napom mielőtt dolgozni megyek.

Kint szakad az eső, semmilyen kedvem van, de Tom elhívott plázázni a többiekkel. Fogalmam sincs, hogy miért mondtam igent, lehet, a lényem egy része unja magát, de a másik olvasna. Nagy nehezen felverekedtem magamat ülő helyzetbe, és körbe néztem. Megdörzsöltem az arcomat, és kifordultam az ágy szélére. Aztán magamra húztam egy nadrágot, és kisétáltam az ajtón. Anyuéknál ment a tévé, ezek szerint, még mindig heverésznek. A szokásos útvonalat vettem fel, le a konyhába. A helyenként lyukas kockás ing úgy lógott rajtam, mintha csak rám dobták volna a lépcsőről. A térdnél szakadt gatyám pedig úgy lógott rajtam, mint egy csövesen. Szerintem én vagyok most a világ legszexibb nője. Ha-ha. Kivettem egy kapszulát a dobozból, a legerősebb kávéból, és nekiálltam lefőzni. Nem sok tejet tettem bele, kicsivel, több cukorral. Elmélázva dőltem derékkal a konyhapultnak, és a semmibe révedve bámultam ki a fejemből. Ritkán fekszek le éjfél után, de úgy érzem, hogy ez most rendesen odavágott. Az első korty kávétól kirázott a hideg. Bika erős lett, tény és való, de nagyon kellett most. Negyed óra értelmetlen létezés után tértem magamhoz, és vánszorogtam fel átöltözni. Addigra anyáék is felbukkantak, és nekiálltak lent reggelit csinálni kisebb csörömpölések közepette. Felkaptam a mobilomat az éjjeli szekrényemről és visszacsoszogtam a konyhába reggeliért. Sima melegszendvicsek voltak, de finomak.

- Mai program? – Tudakolta Duncan, rám sandítva.

- Pláza. – Dünnyögtem. – Tom felhívott reggel.

- A srácokkal? Mikor mész kicsim? – Ült le mellém anya. Olyan érzésem volt, mintha kereszttűzbe kerültem volna. Hátra dőlve, gyanakodva néztem rájuk felváltva. Mind a ketten engem figyeltek.

- Délután négy. Miért? – Vontam össze a szemöldökeimet.

- Kocsit viszed? – Ivott bele a poharába Duncan érdeklődve.

- Nem.

Csend. Bujkáló mosollyal összenéztek.

- Oké. – Felelte végül.

- Most mi van? Mit titkolóztok? – Bukott ki belőlem a kérdés.

- Titkolózunk? – Pislogott anya kissé zavartan. – Semmit.

Összeszűkült szemekkel álltam fel, mint egy rossz rendőrfilmben. Őket figyeltem, mint egy kopó. Duncan elmosolyodott fejet csóválva, és a kávéjára nézett.

- Jut eszembe, sikerült már valamit kideríteni a lopott papírokról? – Álltam meg az ajtóban.

- Nem. – Érkezett a tömör válasz tőle.

Vállat vonva sétáltam ki, és indultam el felfelé. Négyig még van időm, úgy hogy befejezem a maradék ötven oldalt. Résnyire hagytam nyitva az ajtót, ahogy beléptem a szobámba. Zsebre nyúltam a telefonért, ahogy rezegni kezdett. De nem hívás volt. Valami értesítés jött egy hírportáltól. Köröznek egy embert, aki Németországból lopott el valamiféle irtó drága és fontos tárgyat. Mi van az emberekkel?

          Homlokráncolva dobtam a szekrényemre a telefont, és vágtam be magamat az ágyba. A könyvem után nyúltam, és nyitottam ki a könyvjelzőnél. A negyedik oldal után Duncan mobilja megszólalt a szobájukból. Vártam, hogy mikor rohan fel érte, de nem érkezett erre utaló jel. Még mindig csörgött. Csücsörítve felültem, és oldalra tettem a könyvemet. Mi van, ha most átmegyek, és jó gyerek módjára átmegyek, felveszem, és leviszem neki? A kíváncsiság marcangolni kezdett. Végül felmordulva, de felálltam, és elindultam az ajtó felé. Kiléptem a folyosóra, és sietősen elsétáltam a szobájuk felé. Az ágyon volt a mobilja, és egy külföldi számot véltem meglátni rajta. Név nem volt hozzá. Kézbe vettem, és gyanakodva figyeltem, de végül letette. Dermedten ácsorogtam egy kicsit, de végül elindultam lefelé vele.

- Dun? – Emeltem meg a hangom a lépcső aljában. A nappaliból bukkant fel kérdő tekintettel. – Valaki keresett.

- Fene, nem hallottam? – Vette ki a kezemből borús tekintettel. Láttam rajta hogy meglódult a szívverése, feszültté vált. Ott előttem helyben visszahívta a számot.

Pár csengés után felvette az a valaki, és megszólalt németül. Félre billent a fejem. Duncan válaszolt, de nagyon nehézkesen ment neki a nyelv, de mivel ott álltam nyilván nem volt hajlandó angolul beszélni az illetővel. Némileg bosszantott, hogy egy szót sem értek abból, amit mond, de a lényem egy része inkább örült annak, hogy tudatlan maradok a témával kapcsolatban. Kissé komor tekintettel tette le, és nézett fel rám.

- Melyik plázába mentek?

- Westend. – Böktem ki rosszat sejtve. 

Megrázta a fejét.

- Nem vagyok az apád hogy, megtiltsam hogy elmenj felnőtt létedre, de abban a percben, ahogy valami furcsát, vagy szokatlant látsz vagy hallasz, azonnal gyere el onnan, rendben? – Tette a kezeit a vállamra engem figyelve. Volt valami ijesztő a kisugárzásában, és még valami, ami hiányzott abból az emberből, aki elhagyott minket. Valójában tényleg meg akart óvni attól a valamitől, bármi is legyen az. 

- Jó. – Fogadtam meg még mindig őt figyelve. – Majd szólok Tomnak is.

- Csak ne feltűnően. Ne hogy azt higgye, hogy belekeveredtél valamibe. Az nem lenne jó. – Mosolyodott el végül.

Bele keveredtem valamibe?

- Nem akarok, és soha nem is keveredtem bele semmibe. Nem tudom, hogy most miért mondasz ilyeneket. Világ életemben elkerültem a konfliktusokat. – Magyaráztam kibújva a kezei alól. – Nem tudom, anya mesélte-e.

- Hát, mesélnie se kellett, mert napi szinten tapasztalom. – Sétált utánam. – Úgy, mint most. Más lányok már rég nekiálltak volna vergődni, hogy jaj, ez baromság, meg ilyen nem is létezik, meg se történhet velem!

- Én más vérmérséklet vagyok. – Fordultam felé a konyha asztal mellett egy üveg ásványvízzel a kezemben.

- Te egy nagyon értékes ember vagy. – Mosolyodott el.

- Most nem tudom eldönteni, hogy azért mondod ezt, hogy el se menjek, vagy, hogy mondjam le a találkát vagy… - Találgattam figyelve a tekintetét.

- Nem, nem. – Rázta meg a fejét. – Majd rájössz, hogy miért mondom ezt.

Rezgett a telefonom, ami viszont már hívást jelentett a hosszából adódóan. Őt fürkészve vettem fel, és szóltam bele.

- Igen?

- Két óra is jó lesz? – Kérdezte Tom. – Csak mert a kocsiban ülök, és nincs kedvem már otthon lenni.

- Gyere ide, meghívlak egy pohár vízre. – Feleltem leülve a mellettem lévő székre.

- Az remek lesz, úgy is mindig dehidratált vagyok. – Vigyorogta a vonal másik felén. – Indulok.

Letettem, és egy mély levegőt véve kinéztem az ablakon. Mocskos szürke esős idő. Akármennyire is undorító más embereknek, én kifejezetten szeretem.

          Duncan nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy Tom mellé kell, beüljek a kocsiba. Szerencsétlen hiába próbálta meggyőzni őt, hogy menjünk a kombijával, Tom kötötte az ebet a karóhoz. Illedelmesen minden egyes felé indított támadást elterelt. Mosolyogva. Hihetetlen ez a srác. Egyre ért ide, elmondása szerint a családja kibírhatatlanra emeli a mércét, amikor össze vannak zárva ilyen időben a kétszintes lakásban.

- Főleg az öcsém. – Nevetett. – Ilyenkor, ha bepörög, utánad megy a szobádba és addig ugrál a gerinceden, amíg nem találsz ki valami életveszélyes programot neki. Például, csúzdázás a lépcsőn egy műanyag darabon.

- Elmebeteg. – Vigyorogta Duncan, miközben folyamatosan a mobilján ült. Fél szemét rajta tartva várt valamire. Úgy tűnt, mintha csak megjátszotta volna, hogy élvezi a velünk való társalgást.

- Hát, a fél család az. – Vont vállat.

- És te melyik részébe tartozol? – Tudakolta apásan Duncan kihúzva magát. Mintha attól tartana, hogy Tom két év múlva feleségül akarna venni, és nem akarná egy agyalágyulthoz adni a fogadott lányát. Holott szó sincs ilyesmiről.

- Alex? Szerinted? – Nézett rám Tom mosolyogva.

Ártatlanul néztem rájuk felváltva.

- Egyelőre nem vittek be még egyszer se füvezésért, szóval, szerintem a normálisba. – Feleltem felrázva a műanyag palackos narancs levet. – Miért?

- Csak érdekelt, hogy kire bízlak rá ma. – Válaszolta nekem címezve. A tekintetemet keresve nézett rám bensőségesen. Tényleg komolyan gondolta, amit nem rég mondott. Komolyan kíváncsi vagyok, hogy itt, ebben az országban kitől kéne félnem.

- Jó emberre. – Nyugtatta Tom. – Mehetünk? Lassan kettő, be akarok nézni még egy ruha boltba.

- Felőlem. – Tettem vissza a dobozt a hűtőbe.

Tom felállt, elköszönt Duncantől, és kisétált a bejárati ajtón elköszönve Duntól. Még pár percig álltam, és vártam az atyai jótanácsra, ami kisvártatva meg is érkezett. Komor ábrázattal állt fel, és fordult felém, sokat mondó tekintettel.

- Biztos nem mész a kocsimmal?

- Mitől tartasz ennyire? – Tettem fel a kérdésemet, hidegen hagyott most anya szabálya. Kérdéssel kérdésre nem válaszolunk. – Ez csak egy pláza a belvárosban. Nem hinném, hogy a németországból ellopott cuccot pont ide hozná valami elmebeteg ember.

- Miről beszélsz? – Fagyott le egy másodperc erejéig.

- Olvastam a híreket ma. – Mosolyodtam el kitérve előle.

Felvettem a cipőmet a polc előtt, és a lakáskulcsomért nyúltam. Kinyitottam az ajtót, de megálltam még, hogy visszanézzek rá.

- Ha bármi van… - Kezdett bele, de közbe vágtam.

- Hívlak. Ígérem! – Tettem a jobbomat a szívemre. – Eskü!

- Jó. – Felelte, bár látszott rajta, hogy egyáltalán nem nyugodott meg. Sőt.

Tom a kocsiban ült, és zenét hallgatva várt. A fejemre húztam a kapucnit, és futólépésben igyekeztem az anyós ülés oldali ajtóhoz, miután kiengedtem magamat a kapun. Sikeresen bogarat ültetett Duncan a fülembe. Ne felejtsem el újból átfutni a mai híreket, és nyomon követni a németországi tolvajt.

          Útközben sikeresen beállt a forgalom az autópályán, úgy hogy, Tommal énekelni kezdtünk unalmunkban. A mellettünk lévő sofőr nem díjazta, sötét pillantásokat vetett ránk. Az utolsó számnál teli torokból üvöltöttünk röhögve, míg végül megindult a sor. Ugyan csak lépésben, de haladtunk.

- Jaj, istenem! – Köhögött egyet nevetve Tom. – Utoljára a húgommal énekeltem üvöltve. A mi duónk határozottan jobb.

- Alapítunk egy bandát, és lelökjük a legjobb együtteseket a csúcsról. – Vigyorogtam. – Vérző füllel fognak könyörögni, hogy hagyjuk abba.

- Gonosz vagy, szerintem jó volt.

- Örülök. – Hagytam rá figyelve, ahogy nekiállt szakadni az eső. – Nincs is jobb nap egy plázázásra.

- Tényleg, mi lett a gyorsulásival?

- Zé lemondta, miután nem indult a kocsija. Igazából nem is bántam.  – Dőltem hátra az ülésben. – Nem volt kedvem.

- Világos. – Felelte egy mosollyal a szája sarkában. Mintha örülne a hírnek.

A néhai csendben, megint csak a Duncan kezdett aggasztani, és ahogy közeledni kezdtünk a mélygarázs bejárata felé, nem hagyott nyugodni a dolog. De, elvégre, nem ketten leszünk a tömegben, csak nem lesz akkora baj. Vagy is hát, itt mi lehetne?

          Talált egy parkolóhelyet közel a lifthez, és kiszálltunk a kocsiból. Rányomta a riasztót, és elindultunk felfelé. A plázás lógás általában kimeríti a közös kávé, kajálás, és vásárolgatás fogalmát. Most éppen az alsó szinti kajálda részlegre igyekeztünk, és Zé, meg a kedves vesevásárló barátnője már ránk várt.

- A többiek? – Kérdezte Tom, érdeklődve, miután adott egy ötöst Zének.

- Lemondták. Jaj, esik az eső, hogy jussak be tömegközlekedve? Elázok! – Vigyorgott gúnyolódva Zé. – Menjünk, mert nem lesz helyünk a sarokban. – Bökött át a válla felett.

Egy félórás kávézás után elnéztünk két ruhaboltba is. Az egyikben a fiúk többet voltak bent, mint én egész életemben a ruhavásárlással eltöltött időt együtt véve. Tom felvett egy rózsaszín inget, amitől úgy nézett ki, mint egy meleg divatlap címlapsztárja. Grimaszolva megráztam a fejemet. Utána magára húzott egy pirosat, ami szintén nem tartozott a hozzá passzoló színek listájához. Zoé éppen Zének vitt egy pólót, ami kiváltképp jól állt neki. Fekete volt. Addig forgolódtam, amíg nem akadt meg a szemem egy szürke hosszú ujjú, csak vékonyabb kivitelben. A kezébe nyomtam, és betereltem egy próbafülkébe.

- Na? – Lépett ki körbe fordulva.

- Jól festesz haver! – Állt mellém Zé. – Ki a tanácsadód?

- Vajon ki… - Somolyogtam az orrom alatt.

- Azt hiszem, ezt elviszem. – Motyogta Tom, és visszasétált a pólójáért.

Tovább indultam a ruhás sorok között, de semmi olyat nem találtam, ami még használható lett volna, és megy hozzá. Percek múltán tértem csak vissza hozzájuk, éppen a pénztárnál álltak. Zé fizetett.

- Hol jártál? – Tudakolta Tom mosolyogva.

- Körbe néztem, mit vehetnék fel, ha pasi lennék. – Vontam vállat léhán. – Miért?

Megrázta a fejét.

          Nem sokkal később a második emeleten barangoltunk. Én néha megálltam egy két karóra üzlet előtt, hogy szemügyre vegyem a remekműveket, és még azon is elgondolkodtam, hogy talán Duncan-nek is veszek egyet, bár, soha nem láttam a kezén órát. Dünnyögve hagytam ott a kirakatot, és sétáltam tovább a srácok után. Zoé megállt egy illatszeresnél, legalább is nekem annak tűnt, és minden parfümöt végig szagoltatott a barátjával, aki nem volt elragadtatva az illatfelhőktől, amik össze-vissza keveredtek a levegőben. Sajnáltam szegényt, és hálát adtam az égnek, hogy Tom nem adta a fejét erre. Nevetni kezdett, amikor Zé beleszagolt az egyik női parfümbe, és elkapta a tüsszögő roham. A fél bolt minket nézett.