Anya általában mindig a nem tetszését fejezi ki annak, amilyen életet élek mostanában. Például, hogy, munka mellett az összes szabadidőmet azzal töltöm, hogy könyvesboltban lógok. Általánosságban véve, mivel a munkám is ehhez kapcsolódik, én ezen nem csodálkoznék. Csak fél éve van meg a jogosítványom, de mindig aggódó tekintetekkel figyeli, ahol Duncan kocsijával épp meglépni készülök, miután kialkudtam az új pasijától, a fél vesémért cserébe. Apa egy éve hagyott el minket, valami oknál fogva úgy döntött, hogy már nem kíváncsi ránk, de persze, ennek előzeteseként nem egyszer csúnyán összezörrentek. Megértem, hogy nem volt kedve a húsz éves otthon élő lányával, és a feleségével egy fedél alatt élni, amikor nekünk minden mindig baj volt, amikor alkoholhoz nyúlt. De, szerintem jobb is, hogy így alakult.

Elgondolkodva emeltem le egy könyvet a polcról. Kellemes kis zene szólt odakint a pláza folyosóján. Anya mesélte, hogy amikor németországban volt kiránduláson a munkatársaival, valami ilyesmi fülsértő nyekergős zene szólt az egyik vásárban, ahol totál véletlenül nekiment Duncannek, miközben nézelődött. A mai napig nehezen hiszem el. Mármint, úgy értem, hogy nincs gond a negyven és nyolc éves alakkal, csak kicsit túl tökéletes. Két évvel idősebb mind anya. Most biztos sokan nekiállnának matekozni, hogy úristen, milyen fiatalon szült engem, de, istenem, szerelmes volt, és hála istennek nem volt meggondolatlan. Igen, egyedüli gyerek vagyok.

          Felnéztem, és becsaptam a könyvet elfordulva a polctól. Egy nagyon ismerős alak állt előttem hatalmas vigyorral a képén. Tom volt az. Az előző munkahelyemen ismertem meg, az nem könyvesbolt volt. Informatikai. Másfél fejjel magasabb volt, mint én, kissé rendezetlen barnás hajjal, és eléggé sovány volt. De nem direkt. Ő tipikusan az az ember volt, aki mindig zabált, de nem hízott. Volt róla szó, hogy ma találkozok vele, csak meglepett, hogy itt találom, mivel mozira voltam hivatalos. A karórámra bámultam, ami pökhendin a jobb csuklómon ült. Húsz perccel előbb megtalált. Pedig még mentem volna két helyre.

- Szia! – Vigyorogta maga elé. – Igen, tudom, arról volt szó, hogy lent találkozunk a bejáratnál, de annyira tudom már, hogy hol ténferegsz minden haveri találkozásnál, hogy nem bírtam ki, hogy ne keresselek meg.

- Ennyire egyszerű ember lennék? – Bámultam rá elképedve. – De gáz.

- Dehogy. – Legyintett odébb állva, és zsebre rakta a kezeit, úgy indult el utánam a pénztárhoz.

- Ne hazudj Tom. Marhára nincs életem. Olvasok, dolgozok, anyának segítek. – Sandítottam rá a vállam felett. – Minden más húszéves lány már nagyban családot alapít, elköltözik és férjhez megy. – Álltam meg a sor végén. – Meg amit akarsz.

- Jó, de te más vagy. Ezt a srácok is tudják. – Állapította meg együtt érzően. – Neked nem ez az életcélod. Te ki akarsz jutni amerikába, mert unod az országod.

- Magyarország szép ország. – Csücsörítettem neheztelve rá. – Nem az országgal van a baj. Csak amcsiban kicsit több a történés, mint itt.

- Szerintem itt is van történés, csak te nem keresed. – Vetette ellen óvatosan. Hintázni kezdett a sarkán szórakozottan.

- Tudod mi a véleményem erről… - Morogtam, miközben a pénztárcámat kerestem a zsebem mélyén. Hárman álltak még előttünk. A kinti nyávogós számot valami mostani toplistás váltotta fel. Ez se volt jobb. Tom halkan énekelni kezdte, magára vonva pár nézelődő lány tekintetét. Kuncogni kezdtek.

- Nagyon jól tudom. – Hagyta abba végül mosolyogva.

Sietősen fizettem, és kisétáltunk a könyvesboltból. Ha jól rémlett, még a másodikon is volt egy, de oda már nem lesz idő elmenni. Kissé szomorkásan fordultam el a mozgó lépcső irányába, és léptem fel az első fokra. Elbambulva néztem, ahogy monoton rezegve szállít fel éppen a harmadikra, a mozi szintre. Ha minden igaz, Zé, és Zoé már ott vártak. Tom dobolni kezdett a mozgó gumírozott korláton. Csúnyán rábámultam. Örökmozgó. Abban a percben, ahogy letettem a lábamat a padlóra, és elnéztem a mozipénztárak felé, idegbajt kaptam. Nem elég, hogy kilométeres sorok álltak, de még azt az embert is megláttam, akit, határtalan utálattal illettem, amióta csak megismertem.

- Alex! – Emelte fel a kezeit önelégülten. Apa milliomos kicsi fia, a maga hó fehér fogaival, és a kétszer ennyire csillogó egójával. Az ezüst Mercédesz, amivel minden nap kocsikázott, legalább annyit se ért, mint ő maga.

- Te meg mit keresel itt? – Szűkültek össze a szemeim megvetően.

- Neked is, szia! – Megjátszott öröm volt ez. Legalább annyira utált, mint én őt.

- Zé? – Emeltem meg a hangomat ingerülten, amire többen rám néztek. A név tulajdonosa kérdő tekintettel bukkant fel két srác mögül. Nála voltak a jegyek.

- Mondjad csajszi? – Állt meg mellettünk.

- Ez itt mi? – Böktem hüvelykujjal Derekre. Egymásra meredtek.

- Nem tudom, nem én hívtam. – Pislogott nagyokat. – Csak négy jegyem van.

- Ne aggódj haver, amúgy se ülnék be egy terembe egy hotelossal. – Kacsintott Derek.

Az öklöm is kacsintani szeretett volna az arcába. A hotelos kifejezést még akkor akasztotta rám, amikor kiderült, hogy még otthon élek, és jól keresek. Nem értettem a logikát. De, ezek szerint Derek rég máshol éldegél, valahol Budapest belvárosában a gazdagnegyedben, amit persze apa fizet, és anya támogat. Kíváncsi lennék, hogy ha az a merci összetörne, akkor kitől kapna nagyobbat? Persze, nem kocsit…

- Nem látnám az egodtól a vászont. – Vágtam hozzá, de már meg se kottyant neki. Szórakozottan vállant vont.

- Zé lesz egy gyorsulásis móka a határnál. Nem a Hungaroring meg ilyen szar helyek. Közút. Tom te is jöhetsz a szekereddel, ha épp nem trágyát hordasz vele. – Tette hozzá undok módon. Hozzám direkt nem szólt. Duncan kombija tilos volt. Volt már gyorsulási, amit így rendezett meg. Általában érdekes módon mindig elkerülte őket a rendőrség. Zé múltkor elvitt magával, hogy érezzem, milyen a lóerők között mozogni. Nem mondom, hogy nem tetszett, de annyira nem ragadtak meg a tuningolt autók.

- Rohadt vicces vagy. – Válaszolta Tom egy édes mosollyal.

- Hahó, srácok! – Csápolt Zoé nem messze. – Tíz perc és megy a film!

- Meggondolom. – Nézett felé Zé a barna szemeivel. A maga módján jó pasi volt, és ezt Zoé is nagyon jól tudta.

- Eszed legyen! – Csettintett egyet Derek. – Na pá!

- Hála istennek… - Sóhajtottam egyet megkönnyebbülten. – Mit keresett ez itt?

- Bandázik. – Vont vállat Tom. – Mehetünk?

- Persze. – Tömtem a válltáskámba a könyvet, és Zé után fordulva, elvonultunk a tömeg mellett. Szúrós tekintetek hada bámult ránk. Ilyenkor kicsit élvezem, hogy Zé ennyire szolgálatkész. 

          Kirámoltam a büfét még gyorsba, és a sötét teremben kibogarásztam, hogy melyik sor a miénk. Csak tíz emberen kellett átmásznom, mire megtaláltam az ülésemet Zoé balján, és Tom jobbján. Utáltam ismeretlen emberek mellett ülni a moziban. Lepakoltam a lábamhoz a táskámat, és átadtam magam a bő másfél órás szórakozásnak. Fél időben rájöttem, hogy legközelebb nem ülünk be olyan vígjátékra, amire a felnőttek szerint mókás gyereket behozni. De azért duzzogva felfaltam majdnem az egész doboz popcornt, aminek a negyedét Tom tűntette el. Kifelé jövet a hátam mögött cuppogó Zé és Zoé párosát hallgattuk. Az alsó szint bejáratánál intettünk búcsút nekik, mivel már túlságosan egymásba voltak temetkezve. Már Tomnak is búcsút akartam inteni, de lecövekelt mellettem. Nem tudtam mire vélni.

- Mi az? – Tudakoltam rá nézve.

Elmosolyodott.

- Megnézzük a könyvesboltot? Még nyitva van.

Jaj.

Nem értettem a pasikhoz, úgy világ életemben soha. Tomra nem tudtam úgy ránézni, mint egy kapcsolat leendő másik felére, hiába beszélgettünk órákon át, vagy sétálgattunk tó, vagy Duna parton unalmunkban. Vállat vontam végül, és elindultam lefelé. Végig azon tanakodtam, hogy mi járhat a fejében. Vagy csak én látok bele bármit is? Elgondolkodva lépkedtem kerülgetve az embereket a marha széles folyosón, néha elkalandozva. Eszembe jutott a könyv, amit vettem. Ha hazaértem, beesek az ágyba, és másnapig olvasni fogok. Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy megveszem látatlanban is a második kötetét. Még ha szar, akkor is kiolvasom, bár lehet, vért fogok izzadni. Vagy nem. Fene se tudja.

- Tegnap beszélgettem Zoéval. – Kezdett bele tárgyilagosan. – Elmesélte, hogy majdnem torokra mentetek Zé miatt.

- Kicsi voltam, és vak. – Vontam vállat belépve a szétcsúszott ajtókon. – És szeretnék még mindig vak maradni, úgy örökre. – Dünnyögtem egy ember mellett beoldalazva az ajtón. Pontosabban, nem tudom mire értettem, de olyan jól hangzott, hogy bármire lehet érteni. Elfordultam a komolyabb hangvételű könyvespolcnál a sarkon.

- Mennyire? Csak mert, Zoé úgy érzi, hogy Zé miattad nem szereti eléggé, és attól tart, hogy hónapokon belül dobni fogja őt.

Megtorpantam, és ledermedve rábámultam. A Zé féle vonat réges régen elrobogott. Ha most tényleg miattam dobja azt a lányt, csúnyán koppanni fog, mert én rég túl tettem magamat rajta. Lehet ezért vitt el utoljára a gyorsulásira?

- Nyugodtan mond meg neki, hogy nálam már elúszott az a hajó. Ha dobja is, a két szék között fog ülni a földön. – Indultam tovább a kedvenc sarkomba.

Zé az a fajta ember volt, aki kissé titokzatos, de meglepően jól ki tudja fejezni az érzéseit a tekintetével, a mozdulataival. Heteken át figyeltem őt, mire világossá vált, hogy még is csak lehetne köztünk valami, de addigra már Zoé magába bolondította. Erre mondtam, hogy vak voltam, és már az is akarok maradni. Csak évek kérdése, hogy kijussak innen külföldre. Látni akarom Disney Landet. Meg még ki tudja mit?

- Komolyan? – Kérdezett vissza Tom, némi döbbenettel a hangjában. – Pedig akkor oda voltál érte.

- Most Amerika izgat jobban. – Vettem le a második kötetet a polcról. – Duncan miatt profi az angolom, eladni se tudnak tíz tevéért.

- Többet érsz tíz tevénél. – Vigyorgott Tom. Elnyúlt mellettem egy kék borítós könyvért, és belelapozott. Látszólagosan pótcselekvés volt.

- Kedves tőled. – Mosolyodtam el, a hónom alá csapva a könyvet. Elindultam a kasszához.  – Azt leszámítva, hogy egy bálna áráért simán elkelnék.

- Jaj, ne kezd! – Szólt utánam, miután visszadugta a könyve a többi közé.

- Bőven lecsúszhatna pár kiló. – Fintorogtam kelletlenül. – Mert, ha most belöknek a tengerbe, New Yorkig ellebegek erőkifejtés nélkül.

Elnevette magát.

- Komolyan, semmi baj nincs az alakoddal. Sőt. Ha kicsit nőiesebb ruhákban mászkálnál…

- Hé! – Vágtam közbe szúrós szemekkel. – Semmi baj nincs a farmer és ing kombóval, ami alatt van egy póló. Ennél szarabb ruhákban mászkálok otthon.

Megadóan felemelte a kezeit.

- Ahogy óhajtod. Csendben maradok.

- Inkább. – Csaptam a hónom alá a második kötetet.

Amúgy hazudok, az időm java részében nem olvasok. Eljárok a közeli erdőbe sétálni, illetve a csúcsmenő mobilommal napfelkeltéket fényképezni. Igen, totál nulla vagyok. Valakik szerint. Tom megrögzött rajongója ezeknek a képeknek, bár, sosem lesznek teljesen profik és művésziek. Elindultam a kassza felé, ahová megint csak hűen követett. A sorban állás közben elkalandoztam Duncan felé. Vajon mennyire fogja szétgúni a seggemet, hogy, még mindig nem értem haza a kocsijával? Két lépéssel később rezegni kezdett a telefonom. Előhúztam a zsebemből szabad kézzel, és rábámultam a kijelzőre. Duncan. Emlegetett szamár. Az orromhoz emeltem a képernyőt, és elhúztam a zöld karikát.

- Igen? – Szóltam bele a fülemhez emelve némi óvatossággal.

- Kéne a kocsi. – Felelte mereven.

Halkan felszisszentem.

- Milyen gyorsan? – Néztem gyorsan a kijelzőn lévő órára. A legjobb esetben is legalább egy óra mire hazaérek.

- Nem kell gyorshajtási, de jó volna, egy órán belül hazaérnél. – Érkezett kimért válasz.

Érdekes, Duncan sosem szokott ilyen lenni. Mintha sietne valahová. Bár, a munkája egyáltalán nem lehet ok erre. Én úgy tudom, hogy egy irodában akta kukacoskodik a belvárosban, és csak ritkán van az, hogy valamiért behívják plusz munkára.

- Fizetek, és indulok. – Sandítottam Tomra. Engem figyelt.

- Igyekezz, és vigyázz magadra! – Kaptam az aggódó választ.

Letette.

Magam elé emeltem a telefont, és furcsállva meredtem a képernyőre. Felettébb érdekes. Végül vállat vontam, és sorra kerülve kifizettem a könyvet. Aztán kisiettünk a boltból. A parkoló felé vettem az irányt, áthaladva az úton. Tom egészen a kocsiig követett, és csak akkor eszméltem rá, hogy ott áll, amikor megkopogtatta a kombi tetejét.

- Föld hívja Alexet! Hahó! – Integetett mosolyogva.

- Baszki, ne haragudj! – Sajnálkoztam kinyitva a központi zárat. – Elvigyelek?

- Hát, félúton lakom felétek, szóval, kirakhatsz, mint egy rossz kurvát. – Vigyorodott el.

Elmosolyodva nyitottam ki az ajtót, és hámoztam le magamról a táskát. Bedobtam a hátsó ülésre, és bekötöttem magam. Tom szó nélkül kötötte be magát, és nézett rám várakozólag. Továbbra is Duncan járt a fejemben, de végül beindítottam a motort, és sebességbe téve a kocsit, elindultunk kifelé a parkolóból. A pláza középső részén haladtunk egy, alagútszerű átjárón, és egyből zöldet is kaptunk. Kikanyarodtam a három sávos útra, és elindultunk a külváros felé.

- Remélem Zé nem lesz olyan hülye, hogy elmenjen arra a szarra. – Morogtam az előttem kullogó buszt bámulva. Megállt a sor a pirosnál. – Nem tetszett Derek számító tekintete.

- Gondolod, hogy Zoéra hajt? – Fordult felém kissé.

- Mert? – Ráncoltam a homlokomat.

- Hát, a kezében van a rendőrség, nem tart sokból börtönbe dugni Zét, hogy a csaját megszerezze. – Találgatta.

- Hülyeség. – Húztam el a szám sarkát. – Zoé totálisan bele van esve. Nem hinném, hogy egy börtön le tudná szakítani Zéről. Inkább minden nap bejárna hozzá, és hurcolná a sütiket, vagy nem tudom…

- Lehet. – Érkezett a kurta válasz.

Húsz perc után, ahogy kiértünk a külvárosból, ismét beállt a sor. Az órámra néztem. Duncan meg fog ölni. De ha elmegyek az autópályára, akkor nem tudom kirakni Tomot. Dobolni kezdtem a kormányon. Az utasom pedig felfigyelt rá.

- Mi baj? Se perc alatt feszült lettél.

- Duncan. Zavar, hogy ennyire fontosan sietnie kell. Sosem volt ilyen, pedig fél éve anyával van. – Feleltem.

- Honnan tudod, hogy előtte nem volt ilyen a cégnél? Lehet, csak túlreagálod. – Csúszott le kicsit ültében.

- Lehet. – Ismertem el.

Amúgy is hajlamos vagyok ilyenekre. Bolhából elefántot. Általában totálisan feleslegesen kattogok olyan dolgokon, amiket más sutba dob, és soha többet nem foglalkozik vele. Ez az egyik legnagyobb hibám.

          Végül megindult a sor. Egész jól haladtunk a következő városig, aminek a központjánál félre álltam egy buszmegállóban Tom kérésére. Sietősen elköszöntünk egymástól, és tovább indultam haza. A rádióra alig adtam hangot, azzal voltam elfoglalva, hogy minél hamarabb bünti nélkül hazaérjek. Sajnos fél úton sikerült azért egy vonatot kifognom. A legrosszabb az egészben az volt, hogy ez a sín még egyszer keresztezni fogja az utamat. Negyed órával később beigazolódni látszott a gyanúm. A község aljában elkaptam a sorompót. Szitkozódva döntöttem a homlokomat a kormánynak. Az ülésre félre dobott telefon rezegni kezdett. Megint Duncan volt az. Felvettem, de kihangosítottam.

- Hol vagy? – Kérdezte némi türelmetlenséggel a hangjában.

- Elkaptam két vonatot, és egy dugót. Tíz perc. – Feleltem nem felkapva a vizet.

- Ügyes kislány, autópályáról hallottál-e?

- Hazadobtam Tomot, mert arra lakik amerre be szoktam járni. – Válaszoltam hűvösen.

Időközben a vonat elrobogott, és a sorompó utat engedett. Át zötyögtem a sineken, és gázt adva meglódultam hazafelé. A legnagyobb balszerencsémre, a kombi nem benzines volt, így a jellegzetes motorhangja háromszor olyan hangos volt kövér gáznál, mint benzines társai, és ezt Duncan tisztán hallotta.

- Nem azt mondtam, hogy rendezz gyorsulásit… ha téped a motort, gyalog mész könyvekért. – Figyelmeztetett. Érezhetően nem üres fenyegetés volt. – Jó lesz, veszel magadnak egy kocsit.

- Minek? Mondtam már, hogy ki akarok menni Amerikába, arra a kis időre meg nem veszek kocsit. – Vettem egy nagy kanyart.

- De ezt se fogod megkapni ha, száguldozol. – Heccelt tovább.

- Azért száguldozok, mert piszkálsz, és idegesít, és ezért megyek gyorsan! – Puffogtam lassítva. Jobbra indexeltem.

- Veszem a cipőm. – Vigyorogta a telefonba, és letette.

- Pöcs! – Horkantam fel ingerülten, végig zötyögve az utcában a kavicsos úton. Az egyenbarna kerítés előtt álltam meg, de Dun éppen akkor nyitott kaput, szóval, le se állítottam a motort, csak kiszedtem a cuccaimat. Ahogy elsétált mellettem kacsintott, és mosolyogva beugrott a volán mögé. Hátrébb tolta az ülést, és be csukta az ajtót, de lehúzta az ablakot.

- Csak este jövök, bár nem biztos, hogy ma itthon alszok.

Összeszűkültek a szemeim. Látta rajtam a gyanakvás apró jeleit, amire elmosolyodott.

- Jó. – Böktem ki.

- Anyáddal már beszéltem. – Tette hozzá engem figyelve a kék szemeivel.

- Jó.

- Mondtam neki, hogy te figyelsz rá, ne pasizzon. – Próbált poénkodni de nem jött össze.

- Jó. – Feleltem komoran. – Egészen véletlenül nem azért kellett százharminccal hazajönnöm, mert te sietsz?

Félre billent fejjel intett, és elgurult a kapuból. Megfordult a szomszéd beállón, és elindult lefelé a főút irányába. Megigazítottam a táskám pántját a vállamon, egészen addig követtem a tekintetemmel, amíg ki nem fordult az útra. Csak az után sétáltam be a kapun, és zártam kulcsra.

          Anya a konyhában volt, épp vacsorát főzött. Két személyre. Ahogy elnéztem az alapanyagokat. Sóhajtva tette le a táskát az asztalra, és pakoltam ki belőle a két könyvet, meg a cuccaimat, aztán elsétáltam a nappaliba, és felakasztottam a sarokban lévő székre. Végül visszasétáltam, és leültem a székre, a két könyvet egymásra pakolva.

- Te anya – Kezdtem bele. Felém fordult egy kanállal. – Dunnak mi volt ennyire sietős?

- Munka. Miért? – Kérdezte meglepődve.

- Sosem rohant el így, amióta itt van. Tudtommal, minden nap ledolgozza az óráit, és minden oké.

- Ja, neeem… ez mellékes neki. – Fordult vissza a tűzhely fölé.

- Fél éve veled van, és csak most tudom meg, hogy mellékesben dolgozik az iroda mellett? – Bámultam rá.

- Nem, neki az iroda a mellékes.

Mi van?

- A napi nyolc órás iroda a mellékes. – Könyököltem fel az asztalra tárgyilagosan. – Ez komoly?

- Kicsim – Vett egy mély levegőt. – kevésnek érezte az eredeti munkája mellett az összeget, amit kapott. Ezért van így.

Hátra dőltem a székemen. Csücsörítve siklott a tekintetem a könyvek gerincére. Lehet, Tomnak van igaza. Csak belelátok mindent a dolgokba. De Duncan akkor is külföldi, és néha furán viselkedik. Bár, kinek mi számít furcsának? Néha valami öreg fószerral telefonál angolul. Volt, amikor mérgében majdnem üvöltött a kertben a fa alatt mászkálva. Szóval, ja. De inkább csak el kéne engednem a témát, és azzal foglalkozni, amim van. Például, ezzel a két szépfiúval itt az asztalon. Magamhoz vettem a felső könyvet, és belelapoztam. A huszonkettedik oldal már jól indított, szóval, nem fogok unatkozni este. Megvártam, amíg anya megcsinálta a kaját, amiből alaposan megtömtem magam, és felvonultam a második emeleti szobámba. A sikablak hányta rám befelé a forróságot, és ezért kénytelen voltam minden kinyitni, amit találtam, hogy mozogjon a levegő. Szerencsémre a narancssárga falak nem szívták magukba a forróságot, így éjjelente nyáron nem pusztultam meg a melegtől. Zuhany után bevágtam magam az ágyba, és magamhoz vettem az első kötetet. Egészen hajnal egyig olvastam, amikor is megrezzent a telefon, egyszer. Majd még egyszer.

- Szia.

- Beszélnünk kell.

Állt az üzenetben, miután kínlódva elnyúltam a mobilért. Az üzenet küldője pedig Zé volt.