2. fejezet

          Megrökönyödve bámultam a kijelzőre. Nem igen akartam elhinni azt, amit láttam. Tom felvetése hülyeség volt. Megmondtam, hogy, régen vége a dolognak. Sokáig hezitáltam, hogy válaszoljak-e vagy sem. Csak az volt a baj, hogy túlzottan is kíváncsi lettem a percek leforgása alatt. Bedugtam a félre rakott zsepit a lapok közé, és becsuktam a könyvet magam mellé téve. Megnyitottam az üzentet, és pötyögni kezdtem.

- Szia! Mi a baj? – Elküldtem. Vártam.

Tovább akartam olvasni, de ki akartam deríteni, hogy Zé mi a fenéért írt nekem. Azt sem tartom kizártnak, hogy Zoé épp ott ücsörög mellette, és ezért nem válaszolt hirtelen. De tévedtem.

- Semmi olyan. Derek megint megkeresett, hogy menjek a gyorsulásira. Arra gondoltam, hogy jöhetnél velem, bár nem hiszem, hogy lenne kedved.

Pislogtam párat. Ne lenne kedvem? Akkor minek írt rám? Ez nekem magas.

- Zé, őszintén.

Vártam. Tudni akartam, hogy miért nem Zoét viszi el.

- Tényleg semmi extra nincs.

- Jól van. – Vettem egy mély levegőt. – Mikor lesz?

- Most szombaton. Pest szélső részén. A helyszínt majd megírja.

- Vasárnap meg bandázás? Nem lesz egy kicsit sok?

- Csak nem. – Válaszolta egy mosolygós fejet utána küldve.

Csütörtök volt. Még van egy napom visszamondani. De előbb ki kell derítenem, hogy Zoé mit szól ehhez. Vagy is hát, meg kell, kérjem Tomot, hogy derítse ki nekem a dolgot. Letettem a telefont, és a könyv után nyúltam. Még pár percig agyaltam a dolgon, aztán elmerültem a betük közé. Faltam az oldalakat, egészen addig, amíg el nem kezdett zsibbadni a szemem, és kénytelen voltam letenni a könyvet, olyan hajnal kettő körül. Mivel a hétre vettem ki szabit, annyira nem is érdekelt, hogy mikor fekszem le.

          Másnap Duncan keltett reggel tízkor. De nem engem. Hangos szóváltásra lettem figyelmes kócos fejjel. Még a hajgumi is ki volt csúszva a combig érő a hajamból. Hunyorogva néztem fel az ajtóm felé. Valaki nagyon rossz hírt közölhetett vele, mert hallottam, ahogy fel alá járkálva sétálgatott a második emeleten, ingerülten válaszolgatva. Nem kenyerem a hallgatózás, de lekúsztam az ágyról, mint egy rossz horror filmbeli szörny, és az ajtóhoz tapadtam. Amikor a másik irányba sétált épp, nem hallottam csak tompa motyogást. Közeledni kezdett, és megállt az ajtóm előtt.

- Komolyan?! Hogy a francba? Még most sem értem! Hogy tudták kilopni úgy, hogy háromszoros őrség volt felállítva?

- Tuti valami belsős volt. – Érkezett a recsegős válasz. – Már a fél hadsereg rajta van, hogy visszaszerezzék. A Német labortól nagyon messzire nem juthatott.

- Amerikában kellett volna tartani. Felesleges volt ideküldeni, ott is kitalálhatták volna a képletet hozzá. – Fújtatta még mindig feszülten Duncan.

- A fejesek ragaszkodtak hozzá. Nem bíztak a profizmusomban. Csak egy hónap kellett volna, és kész is. – Magyarázta a vonal másik felén egy korosnak ható hang. Le mertem volna fogadni, hogy hatvan évet már bőven megélte. – Minden esetre, tartsd nyitva a szemed, hátha belefutsz valami információ morzsába. Jó volna, ha a milliárd dolláros projekt nem menne a kukába. Vagy illetéktelen kezekbe.

- Nem az a baj… - Kezdett volna bele Duncan, de elhallgatott.

Ledermedtem. Azt hittem engem neszelt ki, ezért nagyon halk futólépésekkel visszamásztam az ágyba, mint aki éppen alszik. Milliárd dolláros projekt? Mi a franc folyik itt?

- Hagyjuk! Majd jelentkezem még. – Hallottam ki az öreg férfi hangját még. Aztán Duncan elindult lefelé.

Anya mesélte, hogy az iroda csak másodállás neki. Akkor ez lenne a másik, amiről nem óhajtott mesélni nekem a nem hivatalos pótapám? Felhúztam a térdeimet a takaró alatt. Érdekes. Viszont beigazolódott a gyanúm, hogy valami tényleg nincs rendben vele. Félre billent a fejem az órám felé. Reggel tíz volt. Van egy fél napom kitalálni, hogy komolyan el akarok-e menni arra a versenyre, vagy sem. Az oldalamra fordultam, és a telefonért nyúltam. Se üzenet, se hívás. Semmi. Hanyagul vállat vontam magamnak, és kikászálódtam az ágyból. Előkotortam a fésűmet, és gondosan kiszedtem minden gubancot a hajszálaimból. Felkaptam a fekete nadrágomat, meg egy pólót, és elindultam lefelé óvatoskodva, hátha hallok még valamit Duncan titkos kis ügyletéből. Nem mintha túl sok közöm lenne hozzá. De, mint mondottam, nem túl izgalmas az életem. A lépcső felénél jártam, amikor megláttam az előszobában. Öltözködött. Ahogy a kidolgozott testére vette az ingjét a pólójára, a látókörébe kerültem, és elmosolyodott.

- Jó reggelt!

- Te nem nyolckor kezdtél? – Bukott ki belőlem a kérdés.

- Hazaugrottam. – Fűzött be két gombot az inglyukba. – Itt maradt két papírom, ami kellett a pénzügykimutatáshoz.

Aha.

- Persze, a pénzügy. – Bólintottam. A fene se hiszi el, főleg a reggeli után.

- De, szaladok is. Jó legyél! – Fordult ki az ajtón kocsikulccsal.

A konyhába érve döbbentem rá, hogy anya sincs itthon. Két naponta dolgozik két napot egy cukrászdában. Ezek szerint, akkor holnap se találkozok vele. Viszont, egy tál szendvics be volt készítve a mikróba. Innen is beleláttam. Elcsoszogtam egy kapszuláért, amit bedobtam a kávéfőzőbe. Még pirosan világított a led, ezért felsétáltam addig a mobilomért. Visszaérve nekidőltem a konyhapultnak derékkal, és megkerestem Tom számát. Pötyögni kezdtem az üzenetet.

- Szia! Tegnap este írt Zé a gyorsulási miatt. Finoman jelezte, hogy jó lenne, ha vele mennék. Szerinted? – Megállt az ujjam a küldés gomb felett. Sóhajtottam, és a zölden villogó gombra néztem.

Ezt még át kell gondolni.

Előszedtem egy doboz tejet, meg a cukrot, és összedobtam egy sima tejeskávét. Megfogtam a poharat, a másik kezembe pedig a telefont, és végig olvastam a mondatot. Egy korty után végül elküldtem. Maximum elküld a fenébe. Eltelt talán tíz perc is, mire válaszolt. Addig elmosogattam magam után, és elpakoltam a tiszta tányérokat.

- Nem hinném, hogy bármi történni fog. Nyugodtan menjél, legalább kiderül, mit akar.

Kösz, tökre. Elhúztam a szám sarkát. Az agyam egyik szeglete élesen sikoltozva közölte velem, hogy inkább vásároljak fel egy könyvesboltot, vagy vegyek ki tíz filmet a videótárból, csak ne menjek el. A másik meg éppen egy városi autóversenyzős videójátékba képzelte magát. Felmordultam. Egyszer voltam ott, de akkor se voltam odáig érte. De, ha most utoljára elmegyek, csak nem halok bele.

- Jó, de ha bajom lesz, rajtad verem le.

Válaszoltam végül.

- Majd ápollak. – Mosolygós fej.

El kell, kérjem szombatra a kombit. Nem akarom, hogy Zé vigyen ki, mert ki tudja, hogy mit tervez. Szeretek az önmagam főnöke lenni.

          A délutánom azzal telt, hogy olvastam. Felkeltem ittam, ettem valamit, néha kapcsolgattam a tévét, és olvastam tovább. Duncan délután fél hat helyett, este hétkor esett haza, és eléggé zűrös volt az ábrázata. Kissé feldúlt is. Nem akartam rákérdezni, hogy mi a baja, nehezemre esett volna nem elárulni, hogy hallottam a reggeli balhéját azzal a valakivel. Elsétált a konyhába, és ha jól hallottam kávét csinált magának. Aztán egyszer csak felbukkant a nappaliban. A frászt rám hozva. Össze rezzentem, amikor megszólalt.

- Helyzet? – Dörmögte maga elé.

Le kellett vegyem a hangot a tévéről, mert olyan mély hanggal szólalt meg, hogy azt hittem hogy a narrátor az. A hasamra tettem a könyvet a kanapén fekve, és felnéztem rá.

- A srác felcsinálta a barátnőjét, pedig mind a kettő egyetemista. Veled? – Pislogtam rá.

- Nehéz a munka – Került meg és ült le a jobb oldali fotelre. Kissé magába mélyedve nézett a poharára. Körkörösen meglögybölte a kávét benne, mintha borszakértő lenne, aztán rám nézett. – Mész valahova hétvégén?

- Amit azt illeti – Ültem fel, és próbáltam kitalálni, hogy adagoljam be, hogy elvihetem-e a kombit, és jöhetek-e haza vele gyorshajtás nélkül. – Zé meghívott a szombat esti gyorsulásira, de nem akarok vele menni, mert ha bajom van, akkor haza szeretnék jutni valahogy.

- Gyorsulási? – Emelte rám a tekintetét vérfagyasztó lassúsággal.

- Nem én gyorsulok. Csak nézem. Nem vagyok hülye. – tettem félre a könyvet. – Mint mondtam.

Alaposan végig mért. Csak fél éve van itt, de, már az első pár hónap után nekem adta a kocsit, ha nem volt kedvem tömeg közlekedni. Az a baj, hogy belőlem kinézi, hogy beszállok egy körre. Legalább is, most úgy festett az arca.

- Drága a motorgenerál, és a komplett gumiszett is. – Felelte mindenféle poénkodás nélkül.

- Apa kicsi kocsija. – Dőltem hátra ültömben.

- Apa kedvenc kicsi kocsija. – Helyesbített.

- Melyik vesémet kéred érte? – Tértem a lényegre, hátha hajlandó alkudozni.

- Ne beszéljünk belső szervekről. – Húzta el a száját. – Vigyed, de ha bármi baja lesz, az összes eddigi spórolt pénzed, amit félre tettél az Amerikai utadra megy a kocsimra.

Vagy is, még is csak aggódik a testi épségemért. Helyes.

- Honnan tudsz te erről? – Váltottam témát, mielőtt meggondolja magát.

- Attól, mert keveset vagyok itthon, még anyád elmesél ezt, azt. Nem igen tetszik neki az ötleted, ugye tudod? – Terült el a fotelben kinyújtott lábakkal. – Egyedül kimenni oda…

- A tökéletes angolommal, amit tőled tanultam? – Vontam fel enyhén a szemöldökömet. Ha most azt mondja, hogy húsz évesen nem tudok vigyázni magamra…

- Itt nem az angolról van szó. – Felelte letéve az üres poharát az asztalra. – Ha nem arról, hogy se én se ő nem tudunk segíteni neked, ha bajba kerülsz.

Aha.

- Ezért életem végéig ebben az országban kell, éljek? Dun, nem ki költözni akarok, csak kimenni egy kis időre. A kettő között van egy szakadéknyi különbség. – Próbáltam megmagyarázni a lehetetlent, egy olyan embernek, aki nyilvánvalóan odakint élt. Sőt, biztos.

Kissé komor ábrázatot öltött. Láttam rajta, hogy nincs elragadtatva az egy, két hetes kirándulástól sem. Bár, jelenleg más dolgon járhatott az esze. Félrenézett a tévére. Épp a hírekről számoltak be. A Gyilkosságokon már meg se lepődők, meg a baleseteken. Sem az újszülött állatkerti gidákon.

- Én csak azt mondom, hogy anyád tövig fogja rágni a körmét miattad. Ha úgy vesszük, te vagy egyedül neki. – Kulcsolta össze az ujjait rám függesztve a tekintetét.

- Te most zsarolni próbálsz? – Kérdeztem némi meghökkenéssel a hangomban. Merész húzás.

Elnevette magát.

- Nem édeslányom! Isten ments! Nem akarlak visszafogni, csak vedd számításba, hogy tíz percenként hívogatni fog, addig, amíg meg nem unod, és megfenyegeted a pilótát, hogy forduljon vissza, mielőtt anyád lerakétázza a gépedet. – Mosolyogta megdörzsölve az orrát.

- Tudom, hogy aggódik, de életem végéig sem lóghatok rajta. Ha kalandozni akarok, se tehetem meg, mert lelkifurdalásom lesz minden alkalommal, ha elmegyek valahová külföldre. – Magyaráztam neki felhúzva a lábaimat törökülésbe.

- Világos. – Érkezett a megértő válasz, ami meglepett.

Azt hittem tovább fog küzdeni. De, sokkal inkább fáradtnak tűnt, ami nem vall rá.

- Minden rendben amúgy? – Tettem fel a nagy kérdést. Lomhán rám emelte a tekintetét, és úgy tűnt, mint aki formálja azokat a szavakat, amik nem fogják lebuktatni.

- Nem feltétlen. Elloptak a cégtől valamit, ami irtó sokat ér, és próbáljuk kideríteni, hogy ki volt az.

Nocsak, nocsak.

- Nem is látták ki volt? – Próbálkoztam elfojtott izgalommal.

- Kicselezték a kamerákat. A főnök szerint belsős volt. – Túrt a túl nőtt hajába kissé bosszúsan.

- Aucs.

A főnök szerint. Vagy is, a másik munkahelyén lévő tag volt az, akivel beszélt reggel. Elég ügyesen átültette az irodás állására a problémát.

- És mi volt az? – Kérdeztem, bár már megbántam. Összevont szemöldökkel nézett fel rám. – Már csak azért is kérdezem, mert van pár haverom, akik olyan helyen mozognak, ahol talán megfordulhat.

- Nem olyan dolog, amivel a plázákban rohangálnak. – Állt fel lezártnak tekintve a témát. Felvette a poharát és elindult kifelé. – Köszönöm azért, hogy segíteni akarsz, de inkább hagyd ránk a dolgot.

- Oké. – Mosolyodtam el.

Dereknek lenne elég pénze kideríteni, hogy hová vitték azt a valamit, csak annyi a bibi, hogy gerincből utáljuk egymást. Bár nem akarok önkéntes nyomozót játszani, de érdekelni kezdett a dolog. Nem volt tanácsos senkit belekeverni, így hát, nem maradt más, mint a hallgatózás.

          Este összedobtam egy egyszerű tésztás kaját, és a maradék időmet a könyv másik felével töltöttem. Kikapcsolt tévével a szobámban. Anya szobája nem volt messze tőlem, és mivel Dun már velünk élt, így bent heverészett az ágyában. Fél füllel őt figyeltem, miközben róttam a sorokat. Mindenki tudja, hogy a nők képesek egyszerre több dologra is figyelni. Szerettem ezt a képességemet. Egy órára rá anya is megérkezett, és Dun lesétált elé a nappaliba. Gondolom, meleg fogattatásban részesítette. Így viszont esélyt se láttam arra, hogy ma még telefonálni fog. Azonban, mire rávettem magamat, hogy lemenjek anyáékhoz, megrezdült a telefon. Üzenet. Rekord sebességgel kaptam fel, és olvastam el.

- Holnap este tíz. A Bellano kávézó előtt lesz a találka a parkolóban, onnan megyünk tovább. Derek direkt nem mondja meg, hogy hová megyünk.

Másodpercek alatt feszült lettem. Tudjuk, hogy Derek egy rohadék, de hogy ennyire? Vajon attól tart, hogy valaki rá hívja rendőrséget, ha előre megadja a helyszínt? De, tavaly is lefizette őket.

- Külön kocsival kell, menjek, vasárnap be kell ugorjak a munkahelyre reggel. Szerinted Derek mit szól hozzá?

Hazudtam egy nagyot. Vártam.

- Mehetnénk együtt is, én se maradok reggelig, csak pár órát. Semmi kedvem nincs menni. Legalább le tudunk lépni.

Ez érdekes.

- Hogy Derek belőlem csináljon célpontot? Anya kicsi lányának sietni kell haza. Amúgy minek mész akkor, ha nincs kedved?

Tíz percig nem kaptam választ. Addig elmentem zuhanyozni, mielőtt lemegyek. Mire visszaértem felöltözve, már villogott a zöld led a telefonon.

- Mert a nyuszika szőrős, és sosem borotválkozik.

- Kösz. – Morogtam nem túl boldogan. Az ágyra dobtam a telefont, és végül leballagtam a lépcsőn. Anya a konyhában ténykedett, amíg Duncan vacsorázott. Csak akkor köszönt nekem, amikor meglátta, hogy beléptem az ajtón.

- Szia, kicsim!

Szó nélkül sétáltam felé, és nekidőltem a mellkasának. Elmosolyodva ölelt meg, és simogatta a hátamat.

- Elfáradt a könyv olvasásban. – Somolygott az orra alatt Dun.

- Haha. – Válaszoltam rosszmájúan. – Holnap programom van este. Dun odaadta a kocsit.

- Hová mész?

- A fiúkkal megnézünk egy gyorsulásit, aztán jövök haza. – Füllentettem, és imádkoztam, hogy ne kezdjen el kérdezgetni. Sokáig nem válaszolt, aztán ahogy elhúzódtam tőle, rám függesztette anyai szigort árasztó tekintetét.

Jaj.

- És honnan tudjam, hogy a fiúk mennyire fognak vigyázni rád? – Tette karba a kezeit.

Ó, igen! Ez az! Mindjárt írhatok Zének, hogy anya nem enged el egy rakás kan közé partizni és gumit égetni. Totál felnőttes húzás. Anya mindig is aggódó volt, mert egy szem gyerek vagyok, de neki is be kell látnia, hogy egyszer muszáj lesz messzebb engedni a megyén kívül. Jó, mondjuk, most csak a belvárosról van szó.

- Onnan hogy Tom meg Zé is ott lesz. – Biztosítottam a féligazságomról.

Tomot személyesen is ismerte bár csak kétszer találkoztak. Zéről pedig egyelőre csak hallott.

- Hm. – Dünnyögte. – Hát, jó, legyen.

- Ha bármi baj lesz, hívni foglak! – Esküdöztem egy megjátszott mosoly kíséretében, amit borzasztó jól ismert már. Nagyon ritkán tudtam átvágni, főleg kicsinek. Bár, nem állt szándékomban pont neki hazudni, és igazából azt se tudom, hogy miért csinálom ezt, mert, hogy Zé egyáltalán nem mozgat már. De, amit megígértem…

- Jó. – Adta be a derekát végül, de láttam a szemeiben, hogy nem veszi be.

- Húszévesen engedélyt kérni, hogy elmehess egy gyorsulásira. – Csodálkozott némi áhítattal Dun. – Ez annyira aranyos!

- Direkt piszkálsz. – Motyogtam elsétálva mellette. -  De nem veszem fel. Már leszoktam róla.

- Francba. – Vigyorodott el.

Szem forgatva sétáltam ki a konyhából, egyenesen felfelé. Mire visszaértem, egy másik üzenet várt a mobilomon, és ahogy elolvastam, komolyan azon kezdtem el gondolkodni, hogy megállok az őrsön egy testőrért út közben a gyorsulásira. Zoé volt, és nem ígért túl sok jót. Jóformán, közölte velem, hogy ha bármit is merek csinálni Zével, akkor tudni fogom, hogy hol keressem a veséimet. Hát, ez egyre jobb és jobb lesz. Már csak komolyan az hiányzik, hogy Dun felbukkanjon a verseny kellős közepén, és nekiálljon hadonászni a kigyúrt izmaival. Ráerőszakoltam magamat a maradék negyven oldalra, és valami éjjel egykor fordultam a másik oldalamra.

          Másnap reggel Dun leejtett valamit a folyosón, és a hangos koppanásra riadtam fel. Igen, megint miatta riadtam fel. Remélem ez nem lesz állandó, mert akkor nagyon haragban leszünk. Még vagy húsz percet vergődtem az ágyamban, mert úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. De végül kiugrottam az ágyból, mert hallani véltem beszélni valakivel. Anya nem volt itthon, szóval, megint csak telefont kaphatott. Settenkedve nyitottam ki az ajtót, és néztem körbe óvatosan. Elvileg lent volt a konyhában, és folytott hangon beszélt valakivel. Nem értettem elsőre, hogy miről megy a beszélgetés, de mire kihallgathattam volna, már megmozdult a szék alatta, és felállt. Letette. Fene belé. Megráztam magam, és elindultam lefelé, mint aki kávéért indult. A lépcső közepén megálltam, mert megint beszélni kezdett. Ha jól hallottam anya volt az. Semmit mondó beszélgetés. Tovább indultam lefelé, és a lépcső aljában megint csak megálltam. Valakivel megint beszélni kezdett. Fiatalabb volt a hangja.

- Holnap még megpróbálom utolérni őket. Bár nem hiszem, hogy csak ezért eljönnének ide.

- Nekem mind egy, csak az öcsémet ne keverd bele. – Érkezett a válasz.

Én már nem tudom őt nyomon követni. Összepréseltem az ajkaimat hezitálva, végül úgy döntöttem, hogy belépek a konyhába. Nem zavartatta magát. Volt még húsz perce elindulni, és ahogy elnéztem, ezt ő is tudta. Egy alsó volt rajta. Összesen. Megilletődve pislogtam párat, végül szobor módjára fordultam el a kávéfőző felé. Igen, most már határozottan világos, hogy anya miért is habarodott bele a személyiségén kívül. Annak ellenére, hogy majdnem ötven éves, iszonyatosan jól tartja magát. Mondjuk, általában nincs egy perc nyugta sem. Ahogy letette a telefont rám nézett. Még jó hogy, egy ingben és egy fekete nadrágban feküdtem le. Elmosolyodva fordult el, és sétált ki a nappali felé, de aztán inkább felment felöltözni. Mélyeket hallgattam magamnak. Most már legalább tudom, hogy honnan örököltem az ízlésemet a pasik terén. Kényelmesen megittam a kávémat, miközben Dun felbukkant felöltözve.

- Mikor mész este?

- Tízre kell egy kávézó parkolójába menni. – Feleltem rá nézve.

Most már legalább volt rajta kicsivel több ruha. Egy farmer, meg egy kék póló. Épp a karórája szíját csatolta be.

- Lehet késni, fogsz.

Vállat vontam, miközben rám pillantott.

- Nagy ügy.

Elmosolyodott, és elindult a kocsikulcsért. Kisvártatva ismét felbukkant, és meglengette a csörgő kupacot az ujjára akasztva.

- Elmentem!

- Pá. – Böktem ki nekidőlve a konyhaszekrénynek.

Elmostam a poharat, és nekiálltam reggelit eszkábálni magamnak. Általában nem szoktam kigyújtani semmit. De most majdnem sikerült. Csak felrohantam a telefonért írni Zének, hogy lehet, hogy késni fogok, de mire visszaértem odaégett az olaj. Sose átkoztam még magamat ennyire. Kellemetlen. Ablakokat kellett nyitnom, aztán kitalálni, hogy, hogy fogom eltűntetni az olajat ami még tűz forró volt. Végül gazdára talált a lefolyó formájában. Miután elmocskoltam magam után, és bezártam az ablakokat, elvonultam a szobámba, hogy a második kötettel is végezhessek holnapra. Kiszúrtam még két könyvet az egyik webshopban, amik nekem nagyon kellenek.