3.fejezet

          Este hétkor anya hazajött. Fura volt, mert mindig tíz felé szokott hazaérni. Amikor megkérdeztem, hogy mi a korai hazajövetel oka, csak megrázta a fejét. Reméltem, hogy nem rúgták ki. Árgus szemekkel követtem, ahogy besétált a konyhába, kinyitotta a hűtőt, és kivette a kedvenc borának a maradékát. Pohár nélkül ledöntötte. Eltátottam a számat. Berakta a mosogatóba az üveget, és leült az asztal mellé karba tett kézzel. Mereven bámulni kezdte a művirágot. A kedvence volt, két éve vette az egyik utcai kereskedőtől. Végül egy nehéz sóhaj hagyta el a száját, és felkönyökölve a kezei közé fogta az arcát.

- Anya, biztos nincs baj? – Tudakoltam feszengve.

- Nem kicsim, nincs. – Érkezett a nem túl bíztató válasz.

- Nem úgy tűnik. – Morogtam leülve mellé. – Kirúgtak, vagy mi?

- Nem, nincs köze a munkahelyhez. – Dőlt hátra ültében végül. Felém billent a feje lemondóan. – Ugye tudod, hogy nagyon, nagyon szeretlek?

- Megijesztesz. – Szörnyülködtem felé fordulva.

- A nagyapád. – Kezdett bele gondolkodva. Nagyon rágódott a válaszon. Pislogtam párat. A nagyi három éve halt meg. Az a hír járta, hogy nagyapa megkattant, és lelépett. Szóval, nagyszülők nuku. – Felbukkant, él és virul, csak kicsit megőrült szegény. – Mély levegő. – De, nem foglalkozunk vele, mert jó kezekben van. – Mosolygott zavartan. Megjátszós volt. Összeszűkültek a szemeim.

- Akkor nem foglalkozunk vele. – Hagytam rá végül. Bár zavart, hogy ennyire felzaklatta a dolog. Nem akartam beleavatkozni ebbe. Elég ha Duncan mocskos kis ügylete izgatta a fantáziámat.

- Hát nem. – Engedte el a témát. – Mit főzzek?

- Semmit. Rendelünk valamit. Ebbe a két órába belefér, aztán mennem kell arra a csodálatosan izgalmas programra. – Fintorogtam egy félmosoly kíséretében.

- Melyik srác hívott el?

- Nem ismered. – Álltam fel az egyik szórólap felé sétálva. Azt hiszem, egy nagy pizza elég lesz. – Zé.

- Az a szikár, jó kiállású? Azt hiszem egyszer láttam veletek, amikor Tommal sétáltatok el a cukrászda előtt. – Ráncolta a homlokát engem követve. 

- Ő, de van nője. Gondolom Zoé nem akart vele menni, ezért engem hívott el. – Néztem végig a pizzák listáján. Felhívtam őket, és pár perc leforgása alatt megrendeltem a vacsit. Még ha Dun késik is, lesz időm enni.

- Érdekes.

- Ja, aztán kaptam üzenetet a lánytól, hogy ha, bármivel is próbálkozok Zénél, karóba húzzam a vesémet, meggrillezi, és odaadja a kutyájának. – Álltam meg rá nézve. – Te érted ezt? Miért pont a vesémet?

Anya nevetni kezdett.

- Nincs benned félelem érzet mi?

- Ez annyira abszurd! – Horkantam fel, előszedve a rejtek szekrényből egy üveg üdítőt, betéve a hűtőbe. – Jut eszembe, Duncan hova ment, hogy csak későn ér haza?

- A rendőrséggel egyeztet. Elloptak a cégtől valami papírokat, ami fontos nekik, és azt kerestetik. – Magyarázta időközben egy banánt előhúzva a gyümölcsös kosárból.

- Nekem nem mondta, hogy papírok lennének. – Dünnyögtem felé fordulva.

- Hatalmas cég, ott minden irat fontos, sok pénz forog kockán. – Hámozta a banánt ráérősen. – De miért érdekel téged?

- Semmi különös. – Vontam vállat hirtelen, mint aki tényleg csak érdeklődik a dolgok felől. Elvégre, egy háztartásban lakunk, nem?

Érdekes. Anyának ezt mondja, nekem meg azt. Tényleg ideges lehet, ha nem figyel a részletekre. Jó volna tudni, hogy hol van ez a cég, és ténylegesen mit loptak el. Vagy, hogy mi ez az egész.

          Egy óra múltán beesett a futár a pizzával, aminek a felét ketten eltűntettük anyával. Lassan kilenc volt, és fészkelődni kezdtem. Duncan sehol. Előkotortam a telefonomat, és írtam Zének.

- Szia! Duncan elvitte a kocsit, és nem fog hazaérni időre. Nem gáz, ha lemondom a dolgot?

 Mintha megérezte volna, egyből válaszolt.

- Nem, dehogy. Most ültem be a kocsiba a garázsban hogy kiállok, és nem kap szikrát indításnál, nem indul. Szóval, megyünk majd a következőre.

Ó, hála istennek. Lecsúsztam a fotelben megkönnyebbülve. Imáim meghallgatásra találtak.

- Ó, na franc! Nem baj, akkor majd írj, ha Derek felkeres megint.

Erre már nem válaszolt. De nem is érdekelt, hogy miért nem. Jókedvűen sétáltam el a pizza másik feléért, vittem be a nappaliba, egy pohár narancslötty mellé, és kerestem egy jó kis filmet, amíg anya odafent a teregetéssel foglalatoskodott, bár hiába mondtam neki, hogy megcsinálom, de nem engedte. Végül csatlakozott hozzám egy fél óra után, és a maradék három szelet pizzából egyet eltűntetett. Találtam valami ócska filmet, ami majdnem két óra volt. Tizenegy körül álltam fel vécére, amikor Duncan betoppant. Magával hozta az éjszakai nedves, hűvös levegőt. Eleredt az eső odakint. A bőrkabátján megcsillantak az előszoba fényén a vízcseppek. Mélybarna volt, és kissé viseletes. Végig nézett rajtunk, aztán lerúgta a cipőjét, levette a kabátot, és anya mellé huppant fáradt tekintettel. Átnyúlt a vállai felett magához húzva, és átölelte. Családi idill. Kisvártatva előre dőlt, és rám nézett.

- Nem úgy volt, hogy neked programod van?

- Esik, és nem indult Zé kocsija. – Válaszoltam kinyújtva a lábaimat. Tényleg nem bántam, hogy nem kellett mennem. – A sors akarta így, akit úgy hívnak, hogy Duncan.

- Elég hosszúra nyúlik a kezem. – Mosolyogta visszadőlve.

Le merem fogadni.

- Nyilván. – Jegyeztem meg az orrom alatt.

A vígjáték másik felére kezdtem álmosodni. Anyáék szerintem elbóbiskoltak egymáson, szóval úgy döntöttem, hogy hagyom őket, és felvonultam a szobámba. Nem kellett csak öt perc, hogy kajakómával elaludjak.

          Vasárnap reggel tíz környékén rezgett a telefonom. Folyamatosan. Kise nyitottam a szememet, úgy tapogattam ki a szekrényemen. Az se érdekelt, hogy kinek a nevét írta ki, de felvettem.

- Nem veszek semmit. – Szóltam bele alig hallhatóan.

- Jó reggelt csipkerózsika! – Kuncogta Tom. – Megyünk a srácokkal a főbandázós plázába. Jössz? Tudod, mint mindig.

- Hallod, azt se tudom, hol vagyok… - Dünnyögtem magamra húzva a takarót. – meg hogy merre arccal.

- Ja, nem most! – Nevetett. – Én se öltöztem még fel. Délután. Elkértem apám kocsiját, érted megyek.

- De rendes vagy.

- Meghívlak egy erős kávéra is. – Tette hozzá csalogatóan.

- Costa? – Kérdeztem felkönyökölve. Kidörzsöltem az álmot a szememből.

- Aham.

- Jó. – adtam fel. – Mikorra jössz?

- Szerintem négy körül. – Válaszolt valamiféle csatazajjal a háttérben. Aztán valakinek a hangját véltem hallani, és kuncogást.

- Minden oké?

- Persze, csak a család az. Na, akkor majd megyek!

- Oké. – Tettem le. Az utolsó napom mielőtt dolgozni megyek.

Kint szakad az eső, semmilyen kedvem van, de Tom elhívott plázázni a többiekkel. Fogalmam sincs, hogy miért mondtam igent, lehet, a lényem egy része unja magát, de a másik olvasna. Nagy nehezen felverekedtem magamat ülő helyzetbe, és körbe néztem. Megdörzsöltem az arcomat, és kifordultam az ágy szélére. Aztán magamra húztam egy nadrágot, és kisétáltam az ajtón. Anyuéknál ment a tévé, ezek szerint, még mindig heverésznek. A szokásos útvonalat vettem fel, le a konyhába. A helyenként lyukas kockás ing úgy lógott rajtam, mintha csak rám dobták volna a lépcsőről. A térdnél szakadt gatyám pedig úgy lógott rajtam, mint egy csövesen. Szerintem én vagyok most a világ legszexibb nője. Ha-ha. Kivettem egy kapszulát a dobozból, a legerősebb kávéból, és nekiálltam lefőzni. Nem sok tejet tettem bele, kicsivel, több cukorral. Elmélázva dőltem derékkal a konyhapultnak, és a semmibe révedve bámultam ki a fejemből. Ritkán fekszek le éjfél után, de úgy érzem, hogy ez most rendesen odavágott. Az első korty kávétól kirázott a hideg. Bika erős lett, tény és való, de nagyon kellett most. Negyed óra értelmetlen létezés után tértem magamhoz, és vánszorogtam fel átöltözni. Addigra anyáék is felbukkantak, és nekiálltak lent reggelit csinálni kisebb csörömpölések közepette. Felkaptam a mobilomat az éjjeli szekrényemről és visszacsoszogtam a konyhába reggeliért. Sima melegszendvicsek voltak, de finomak.

- Mai program? – Tudakolta Duncan, rám sandítva.

- Pláza. – Dünnyögtem. – Tom felhívott reggel.

- A srácokkal? Mikor mész kicsim? – Ült le mellém anya. Olyan érzésem volt, mintha kereszttűzbe kerültem volna. Hátra dőlve, gyanakodva néztem rájuk felváltva. Mind a ketten engem figyeltek.

- Délután négy. Miért? – Vontam össze a szemöldökeimet.

- Kocsit viszed? – Ivott bele a poharába Duncan érdeklődve.

- Nem.

Csend. Bujkáló mosollyal összenéztek.

- Oké. – Felelte végül.

- Most mi van? Mit titkolóztok? – Bukott ki belőlem a kérdés.

- Titkolózunk? – Pislogott anya kissé zavartan. – Semmit.

Összeszűkült szemekkel álltam fel, mint egy rossz rendőrfilmben. Őket figyeltem, mint egy kopó. Duncan elmosolyodott fejet csóválva, és a kávéjára nézett.

- Jut eszembe, sikerült már valamit kideríteni a lopott papírokról? – Álltam meg az ajtóban.

- Nem. – Érkezett a tömör válasz tőle.

Vállat vonva sétáltam ki, és indultam el felfelé. Négyig még van időm, úgy hogy befejezem a maradék ötven oldalt. Résnyire hagytam nyitva az ajtót, ahogy beléptem a szobámba. Zsebre nyúltam a telefonért, ahogy rezegni kezdett. De nem hívás volt. Valami értesítés jött egy hírportáltól. Köröznek egy embert, aki Németországból lopott el valamiféle irtó drága és fontos tárgyat. Mi van az emberekkel?

          Homlokráncolva dobtam a szekrényemre a telefont, és vágtam be magamat az ágyba. A könyvem után nyúltam, és nyitottam ki a könyvjelzőnél. A negyedik oldal után Duncan mobilja megszólalt a szobájukból. Vártam, hogy mikor rohan fel érte, de nem érkezett erre utaló jel. Még mindig csörgött. Csücsörítve felültem, és oldalra tettem a könyvemet. Mi van, ha most átmegyek, és jó gyerek módjára átmegyek, felveszem, és leviszem neki? A kíváncsiság marcangolni kezdett. Végül felmordulva, de felálltam, és elindultam az ajtó felé. Kiléptem a folyosóra, és sietősen elsétáltam a szobájuk felé. Az ágyon volt a mobilja, és egy külföldi számot véltem meglátni rajta. Név nem volt hozzá. Kézbe vettem, és gyanakodva figyeltem, de végül letette. Dermedten ácsorogtam egy kicsit, de végül elindultam lefelé vele.

- Dun? – Emeltem meg a hangom a lépcső aljában. A nappaliból bukkant fel kérdő tekintettel. – Valaki keresett.

- Fene, nem hallottam? – Vette ki a kezemből borús tekintettel. Láttam rajta hogy meglódult a szívverése, feszültté vált. Ott előttem helyben visszahívta a számot.

Pár csengés után felvette az a valaki, és megszólalt németül. Félre billent a fejem. Duncan válaszolt, de nagyon nehézkesen ment neki a nyelv, de mivel ott álltam nyilván nem volt hajlandó angolul beszélni az illetővel. Némileg bosszantott, hogy egy szót sem értek abból, amit mond, de a lényem egy része inkább örült annak, hogy tudatlan maradok a témával kapcsolatban. Kissé komor tekintettel tette le, és nézett fel rám.

- Melyik plázába mentek?

- Westend. – Böktem ki rosszat sejtve. 

Megrázta a fejét.

- Nem vagyok az apád hogy, megtiltsam hogy elmenj felnőtt létedre, de abban a percben, ahogy valami furcsát, vagy szokatlant látsz vagy hallasz, azonnal gyere el onnan, rendben? – Tette a kezeit a vállamra engem figyelve. Volt valami ijesztő a kisugárzásában, és még valami, ami hiányzott abból az emberből, aki elhagyott minket. Valójában tényleg meg akart óvni attól a valamitől, bármi is legyen az. 

- Jó. – Fogadtam meg még mindig őt figyelve. – Majd szólok Tomnak is.

- Csak ne feltűnően. Ne hogy azt higgye, hogy belekeveredtél valamibe. Az nem lenne jó. – Mosolyodott el végül.

Bele keveredtem valamibe?

- Nem akarok, és soha nem is keveredtem bele semmibe. Nem tudom, hogy most miért mondasz ilyeneket. Világ életemben elkerültem a konfliktusokat. – Magyaráztam kibújva a kezei alól. – Nem tudom, anya mesélte-e.

- Hát, mesélnie se kellett, mert napi szinten tapasztalom. – Sétált utánam. – Úgy, mint most. Más lányok már rég nekiálltak volna vergődni, hogy jaj, ez baromság, meg ilyen nem is létezik, meg se történhet velem!

- Én más vérmérséklet vagyok. – Fordultam felé a konyha asztal mellett egy üveg ásványvízzel a kezemben.

- Te egy nagyon értékes ember vagy. – Mosolyodott el.

- Most nem tudom eldönteni, hogy azért mondod ezt, hogy el se menjek, vagy, hogy mondjam le a találkát vagy… - Találgattam figyelve a tekintetét.

- Nem, nem. – Rázta meg a fejét. – Majd rájössz, hogy miért mondom ezt.

Rezgett a telefonom, ami viszont már hívást jelentett a hosszából adódóan. Őt fürkészve vettem fel, és szóltam bele.

- Igen?

- Két óra is jó lesz? – Kérdezte Tom. – Csak mert a kocsiban ülök, és nincs kedvem már otthon lenni.

- Gyere ide, meghívlak egy pohár vízre. – Feleltem leülve a mellettem lévő székre.

- Az remek lesz, úgy is mindig dehidratált vagyok. – Vigyorogta a vonal másik felén. – Indulok.

Letettem, és egy mély levegőt véve kinéztem az ablakon. Mocskos szürke esős idő. Akármennyire is undorító más embereknek, én kifejezetten szeretem.

          Duncan nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy Tom mellé kell, beüljek a kocsiba. Szerencsétlen hiába próbálta meggyőzni őt, hogy menjünk a kombijával, Tom kötötte az ebet a karóhoz. Illedelmesen minden egyes felé indított támadást elterelt. Mosolyogva. Hihetetlen ez a srác. Egyre ért ide, elmondása szerint a családja kibírhatatlanra emeli a mércét, amikor össze vannak zárva ilyen időben a kétszintes lakásban.

- Főleg az öcsém. – Nevetett. – Ilyenkor, ha bepörög, utánad megy a szobádba és addig ugrál a gerinceden, amíg nem találsz ki valami életveszélyes programot neki. Például, csúzdázás a lépcsőn egy műanyag darabon.

- Elmebeteg. – Vigyorogta Duncan, miközben folyamatosan a mobilján ült. Fél szemét rajta tartva várt valamire. Úgy tűnt, mintha csak megjátszotta volna, hogy élvezi a velünk való társalgást.

- Hát, a fél család az. – Vont vállat.

- És te melyik részébe tartozol? – Tudakolta apásan Duncan kihúzva magát. Mintha attól tartana, hogy Tom két év múlva feleségül akarna venni, és nem akarná egy agyalágyulthoz adni a fogadott lányát. Holott szó sincs ilyesmiről.

- Alex? Szerinted? – Nézett rám Tom mosolyogva.

Ártatlanul néztem rájuk felváltva.

- Egyelőre nem vittek be még egyszer se füvezésért, szóval, szerintem a normálisba. – Feleltem felrázva a műanyag palackos narancs levet. – Miért?

- Csak érdekelt, hogy kire bízlak rá ma. – Válaszolta nekem címezve. A tekintetemet keresve nézett rám bensőségesen. Tényleg komolyan gondolta, amit nem rég mondott. Komolyan kíváncsi vagyok, hogy itt, ebben az országban kitől kéne félnem.

- Jó emberre. – Nyugtatta Tom. – Mehetünk? Lassan kettő, be akarok nézni még egy ruha boltba.

- Felőlem. – Tettem vissza a dobozt a hűtőbe.

Tom felállt, elköszönt Duncantől, és kisétált a bejárati ajtón elköszönve Duntól. Még pár percig álltam, és vártam az atyai jótanácsra, ami kisvártatva meg is érkezett. Komor ábrázattal állt fel, és fordult felém, sokat mondó tekintettel.

- Biztos nem mész a kocsimmal?

- Mitől tartasz ennyire? – Tettem fel a kérdésemet, hidegen hagyott most anya szabálya. Kérdéssel kérdésre nem válaszolunk. – Ez csak egy pláza a belvárosban. Nem hinném, hogy a németországból ellopott cuccot pont ide hozná valami elmebeteg ember.

- Miről beszélsz? – Fagyott le egy másodperc erejéig.

- Olvastam a híreket ma. – Mosolyodtam el kitérve előle.

Felvettem a cipőmet a polc előtt, és a lakáskulcsomért nyúltam. Kinyitottam az ajtót, de megálltam még, hogy visszanézzek rá.

- Ha bármi van… - Kezdett bele, de közbe vágtam.

- Hívlak. Ígérem! – Tettem a jobbomat a szívemre. – Eskü!

- Jó. – Felelte, bár látszott rajta, hogy egyáltalán nem nyugodott meg. Sőt.

Tom a kocsiban ült, és zenét hallgatva várt. A fejemre húztam a kapucnit, és futólépésben igyekeztem az anyós ülés oldali ajtóhoz, miután kiengedtem magamat a kapun. Sikeresen bogarat ültetett Duncan a fülembe. Ne felejtsem el újból átfutni a mai híreket, és nyomon követni a németországi tolvajt.

          Útközben sikeresen beállt a forgalom az autópályán, úgy hogy, Tommal énekelni kezdtünk unalmunkban. A mellettünk lévő sofőr nem díjazta, sötét pillantásokat vetett ránk. Az utolsó számnál teli torokból üvöltöttünk röhögve, míg végül megindult a sor. Ugyan csak lépésben, de haladtunk.

- Jaj, istenem! – Köhögött egyet nevetve Tom. – Utoljára a húgommal énekeltem üvöltve. A mi duónk határozottan jobb.

- Alapítunk egy bandát, és lelökjük a legjobb együtteseket a csúcsról. – Vigyorogtam. – Vérző füllel fognak könyörögni, hogy hagyjuk abba.

- Gonosz vagy, szerintem jó volt.

- Örülök. – Hagytam rá figyelve, ahogy nekiállt szakadni az eső. – Nincs is jobb nap egy plázázásra.

- Tényleg, mi lett a gyorsulásival?

- Zé lemondta, miután nem indult a kocsija. Igazából nem is bántam.  – Dőltem hátra az ülésben. – Nem volt kedvem.

- Világos. – Felelte egy mosollyal a szája sarkában. Mintha örülne a hírnek.

A néhai csendben, megint csak a Duncan kezdett aggasztani, és ahogy közeledni kezdtünk a mélygarázs bejárata felé, nem hagyott nyugodni a dolog. De, elvégre, nem ketten leszünk a tömegben, csak nem lesz akkora baj. Vagy is hát, itt mi lehetne?

          Talált egy parkolóhelyet közel a lifthez, és kiszálltunk a kocsiból. Rányomta a riasztót, és elindultunk felfelé. A plázás lógás általában kimeríti a közös kávé, kajálás, és vásárolgatás fogalmát. Most éppen az alsó szinti kajálda részlegre igyekeztünk, és Zé, meg a kedves vesevásárló barátnője már ránk várt.

- A többiek? – Kérdezte Tom, érdeklődve, miután adott egy ötöst Zének.

- Lemondták. Jaj, esik az eső, hogy jussak be tömegközlekedve? Elázok! – Vigyorgott gúnyolódva Zé. – Menjünk, mert nem lesz helyünk a sarokban. – Bökött át a válla felett.

Egy félórás kávézás után elnéztünk két ruhaboltba is. Az egyikben a fiúk többet voltak bent, mint én egész életemben a ruhavásárlással eltöltött időt együtt véve. Tom felvett egy rózsaszín inget, amitől úgy nézett ki, mint egy meleg divatlap címlapsztárja. Grimaszolva megráztam a fejemet. Utána magára húzott egy pirosat, ami szintén nem tartozott a hozzá passzoló színek listájához. Zoé éppen Zének vitt egy pólót, ami kiváltképp jól állt neki. Fekete volt. Addig forgolódtam, amíg nem akadt meg a szemem egy szürke hosszú ujjú, csak vékonyabb kivitelben. A kezébe nyomtam, és betereltem egy próbafülkébe.

- Na? – Lépett ki körbe fordulva.

- Jól festesz haver! – Állt mellém Zé. – Ki a tanácsadód?

- Vajon ki… - Somolyogtam az orrom alatt.

- Azt hiszem, ezt elviszem. – Motyogta Tom, és visszasétált a pólójáért.

Tovább indultam a ruhás sorok között, de semmi olyat nem találtam, ami még használható lett volna, és megy hozzá. Percek múltán tértem csak vissza hozzájuk, éppen a pénztárnál álltak. Zé fizetett.

- Hol jártál? – Tudakolta Tom mosolyogva.

- Körbe néztem, mit vehetnék fel, ha pasi lennék. – Vontam vállat léhán. – Miért?

Megrázta a fejét.

          Nem sokkal később a második emeleten barangoltunk. Én néha megálltam egy két karóra üzlet előtt, hogy szemügyre vegyem a remekműveket, és még azon is elgondolkodtam, hogy talán Duncan-nek is veszek egyet, bár, soha nem láttam a kezén órát. Dünnyögve hagytam ott a kirakatot, és sétáltam tovább a srácok után. Zoé megállt egy illatszeresnél, legalább is nekem annak tűnt, és minden parfümöt végig szagoltatott a barátjával, aki nem volt elragadtatva az illatfelhőktől, amik össze-vissza keveredtek a levegőben. Sajnáltam szegényt, és hálát adtam az égnek, hogy Tom nem adta a fejét erre. Nevetni kezdett, amikor Zé beleszagolt az egyik női parfümbe, és elkapta a tüsszögő roham. A fél bolt minket nézett.

2. fejezet

          Megrökönyödve bámultam a kijelzőre. Nem igen akartam elhinni azt, amit láttam. Tom felvetése hülyeség volt. Megmondtam, hogy, régen vége a dolognak. Sokáig hezitáltam, hogy válaszoljak-e vagy sem. Csak az volt a baj, hogy túlzottan is kíváncsi lettem a percek leforgása alatt. Bedugtam a félre rakott zsepit a lapok közé, és becsuktam a könyvet magam mellé téve. Megnyitottam az üzentet, és pötyögni kezdtem.

- Szia! Mi a baj? – Elküldtem. Vártam.

Tovább akartam olvasni, de ki akartam deríteni, hogy Zé mi a fenéért írt nekem. Azt sem tartom kizártnak, hogy Zoé épp ott ücsörög mellette, és ezért nem válaszolt hirtelen. De tévedtem.

- Semmi olyan. Derek megint megkeresett, hogy menjek a gyorsulásira. Arra gondoltam, hogy jöhetnél velem, bár nem hiszem, hogy lenne kedved.

Pislogtam párat. Ne lenne kedvem? Akkor minek írt rám? Ez nekem magas.

- Zé, őszintén.

Vártam. Tudni akartam, hogy miért nem Zoét viszi el.

- Tényleg semmi extra nincs.

- Jól van. – Vettem egy mély levegőt. – Mikor lesz?

- Most szombaton. Pest szélső részén. A helyszínt majd megírja.

- Vasárnap meg bandázás? Nem lesz egy kicsit sok?

- Csak nem. – Válaszolta egy mosolygós fejet utána küldve.

Csütörtök volt. Még van egy napom visszamondani. De előbb ki kell derítenem, hogy Zoé mit szól ehhez. Vagy is hát, meg kell, kérjem Tomot, hogy derítse ki nekem a dolgot. Letettem a telefont, és a könyv után nyúltam. Még pár percig agyaltam a dolgon, aztán elmerültem a betük közé. Faltam az oldalakat, egészen addig, amíg el nem kezdett zsibbadni a szemem, és kénytelen voltam letenni a könyvet, olyan hajnal kettő körül. Mivel a hétre vettem ki szabit, annyira nem is érdekelt, hogy mikor fekszem le.

          Másnap Duncan keltett reggel tízkor. De nem engem. Hangos szóváltásra lettem figyelmes kócos fejjel. Még a hajgumi is ki volt csúszva a combig érő a hajamból. Hunyorogva néztem fel az ajtóm felé. Valaki nagyon rossz hírt közölhetett vele, mert hallottam, ahogy fel alá járkálva sétálgatott a második emeleten, ingerülten válaszolgatva. Nem kenyerem a hallgatózás, de lekúsztam az ágyról, mint egy rossz horror filmbeli szörny, és az ajtóhoz tapadtam. Amikor a másik irányba sétált épp, nem hallottam csak tompa motyogást. Közeledni kezdett, és megállt az ajtóm előtt.

- Komolyan?! Hogy a francba? Még most sem értem! Hogy tudták kilopni úgy, hogy háromszoros őrség volt felállítva?

- Tuti valami belsős volt. – Érkezett a recsegős válasz. – Már a fél hadsereg rajta van, hogy visszaszerezzék. A Német labortól nagyon messzire nem juthatott.

- Amerikában kellett volna tartani. Felesleges volt ideküldeni, ott is kitalálhatták volna a képletet hozzá. – Fújtatta még mindig feszülten Duncan.

- A fejesek ragaszkodtak hozzá. Nem bíztak a profizmusomban. Csak egy hónap kellett volna, és kész is. – Magyarázta a vonal másik felén egy korosnak ható hang. Le mertem volna fogadni, hogy hatvan évet már bőven megélte. – Minden esetre, tartsd nyitva a szemed, hátha belefutsz valami információ morzsába. Jó volna, ha a milliárd dolláros projekt nem menne a kukába. Vagy illetéktelen kezekbe.

- Nem az a baj… - Kezdett volna bele Duncan, de elhallgatott.

Ledermedtem. Azt hittem engem neszelt ki, ezért nagyon halk futólépésekkel visszamásztam az ágyba, mint aki éppen alszik. Milliárd dolláros projekt? Mi a franc folyik itt?

- Hagyjuk! Majd jelentkezem még. – Hallottam ki az öreg férfi hangját még. Aztán Duncan elindult lefelé.

Anya mesélte, hogy az iroda csak másodállás neki. Akkor ez lenne a másik, amiről nem óhajtott mesélni nekem a nem hivatalos pótapám? Felhúztam a térdeimet a takaró alatt. Érdekes. Viszont beigazolódott a gyanúm, hogy valami tényleg nincs rendben vele. Félre billent a fejem az órám felé. Reggel tíz volt. Van egy fél napom kitalálni, hogy komolyan el akarok-e menni arra a versenyre, vagy sem. Az oldalamra fordultam, és a telefonért nyúltam. Se üzenet, se hívás. Semmi. Hanyagul vállat vontam magamnak, és kikászálódtam az ágyból. Előkotortam a fésűmet, és gondosan kiszedtem minden gubancot a hajszálaimból. Felkaptam a fekete nadrágomat, meg egy pólót, és elindultam lefelé óvatoskodva, hátha hallok még valamit Duncan titkos kis ügyletéből. Nem mintha túl sok közöm lenne hozzá. De, mint mondottam, nem túl izgalmas az életem. A lépcső felénél jártam, amikor megláttam az előszobában. Öltözködött. Ahogy a kidolgozott testére vette az ingjét a pólójára, a látókörébe kerültem, és elmosolyodott.

- Jó reggelt!

- Te nem nyolckor kezdtél? – Bukott ki belőlem a kérdés.

- Hazaugrottam. – Fűzött be két gombot az inglyukba. – Itt maradt két papírom, ami kellett a pénzügykimutatáshoz.

Aha.

- Persze, a pénzügy. – Bólintottam. A fene se hiszi el, főleg a reggeli után.

- De, szaladok is. Jó legyél! – Fordult ki az ajtón kocsikulccsal.

A konyhába érve döbbentem rá, hogy anya sincs itthon. Két naponta dolgozik két napot egy cukrászdában. Ezek szerint, akkor holnap se találkozok vele. Viszont, egy tál szendvics be volt készítve a mikróba. Innen is beleláttam. Elcsoszogtam egy kapszuláért, amit bedobtam a kávéfőzőbe. Még pirosan világított a led, ezért felsétáltam addig a mobilomért. Visszaérve nekidőltem a konyhapultnak derékkal, és megkerestem Tom számát. Pötyögni kezdtem az üzenetet.

- Szia! Tegnap este írt Zé a gyorsulási miatt. Finoman jelezte, hogy jó lenne, ha vele mennék. Szerinted? – Megállt az ujjam a küldés gomb felett. Sóhajtottam, és a zölden villogó gombra néztem.

Ezt még át kell gondolni.

Előszedtem egy doboz tejet, meg a cukrot, és összedobtam egy sima tejeskávét. Megfogtam a poharat, a másik kezembe pedig a telefont, és végig olvastam a mondatot. Egy korty után végül elküldtem. Maximum elküld a fenébe. Eltelt talán tíz perc is, mire válaszolt. Addig elmosogattam magam után, és elpakoltam a tiszta tányérokat.

- Nem hinném, hogy bármi történni fog. Nyugodtan menjél, legalább kiderül, mit akar.

Kösz, tökre. Elhúztam a szám sarkát. Az agyam egyik szeglete élesen sikoltozva közölte velem, hogy inkább vásároljak fel egy könyvesboltot, vagy vegyek ki tíz filmet a videótárból, csak ne menjek el. A másik meg éppen egy városi autóversenyzős videójátékba képzelte magát. Felmordultam. Egyszer voltam ott, de akkor se voltam odáig érte. De, ha most utoljára elmegyek, csak nem halok bele.

- Jó, de ha bajom lesz, rajtad verem le.

Válaszoltam végül.

- Majd ápollak. – Mosolygós fej.

El kell, kérjem szombatra a kombit. Nem akarom, hogy Zé vigyen ki, mert ki tudja, hogy mit tervez. Szeretek az önmagam főnöke lenni.

          A délutánom azzal telt, hogy olvastam. Felkeltem ittam, ettem valamit, néha kapcsolgattam a tévét, és olvastam tovább. Duncan délután fél hat helyett, este hétkor esett haza, és eléggé zűrös volt az ábrázata. Kissé feldúlt is. Nem akartam rákérdezni, hogy mi a baja, nehezemre esett volna nem elárulni, hogy hallottam a reggeli balhéját azzal a valakivel. Elsétált a konyhába, és ha jól hallottam kávét csinált magának. Aztán egyszer csak felbukkant a nappaliban. A frászt rám hozva. Össze rezzentem, amikor megszólalt.

- Helyzet? – Dörmögte maga elé.

Le kellett vegyem a hangot a tévéről, mert olyan mély hanggal szólalt meg, hogy azt hittem hogy a narrátor az. A hasamra tettem a könyvet a kanapén fekve, és felnéztem rá.

- A srác felcsinálta a barátnőjét, pedig mind a kettő egyetemista. Veled? – Pislogtam rá.

- Nehéz a munka – Került meg és ült le a jobb oldali fotelre. Kissé magába mélyedve nézett a poharára. Körkörösen meglögybölte a kávét benne, mintha borszakértő lenne, aztán rám nézett. – Mész valahova hétvégén?

- Amit azt illeti – Ültem fel, és próbáltam kitalálni, hogy adagoljam be, hogy elvihetem-e a kombit, és jöhetek-e haza vele gyorshajtás nélkül. – Zé meghívott a szombat esti gyorsulásira, de nem akarok vele menni, mert ha bajom van, akkor haza szeretnék jutni valahogy.

- Gyorsulási? – Emelte rám a tekintetét vérfagyasztó lassúsággal.

- Nem én gyorsulok. Csak nézem. Nem vagyok hülye. – tettem félre a könyvet. – Mint mondtam.

Alaposan végig mért. Csak fél éve van itt, de, már az első pár hónap után nekem adta a kocsit, ha nem volt kedvem tömeg közlekedni. Az a baj, hogy belőlem kinézi, hogy beszállok egy körre. Legalább is, most úgy festett az arca.

- Drága a motorgenerál, és a komplett gumiszett is. – Felelte mindenféle poénkodás nélkül.

- Apa kicsi kocsija. – Dőltem hátra ültömben.

- Apa kedvenc kicsi kocsija. – Helyesbített.

- Melyik vesémet kéred érte? – Tértem a lényegre, hátha hajlandó alkudozni.

- Ne beszéljünk belső szervekről. – Húzta el a száját. – Vigyed, de ha bármi baja lesz, az összes eddigi spórolt pénzed, amit félre tettél az Amerikai utadra megy a kocsimra.

Vagy is, még is csak aggódik a testi épségemért. Helyes.

- Honnan tudsz te erről? – Váltottam témát, mielőtt meggondolja magát.

- Attól, mert keveset vagyok itthon, még anyád elmesél ezt, azt. Nem igen tetszik neki az ötleted, ugye tudod? – Terült el a fotelben kinyújtott lábakkal. – Egyedül kimenni oda…

- A tökéletes angolommal, amit tőled tanultam? – Vontam fel enyhén a szemöldökömet. Ha most azt mondja, hogy húsz évesen nem tudok vigyázni magamra…

- Itt nem az angolról van szó. – Felelte letéve az üres poharát az asztalra. – Ha nem arról, hogy se én se ő nem tudunk segíteni neked, ha bajba kerülsz.

Aha.

- Ezért életem végéig ebben az országban kell, éljek? Dun, nem ki költözni akarok, csak kimenni egy kis időre. A kettő között van egy szakadéknyi különbség. – Próbáltam megmagyarázni a lehetetlent, egy olyan embernek, aki nyilvánvalóan odakint élt. Sőt, biztos.

Kissé komor ábrázatot öltött. Láttam rajta, hogy nincs elragadtatva az egy, két hetes kirándulástól sem. Bár, jelenleg más dolgon járhatott az esze. Félrenézett a tévére. Épp a hírekről számoltak be. A Gyilkosságokon már meg se lepődők, meg a baleseteken. Sem az újszülött állatkerti gidákon.

- Én csak azt mondom, hogy anyád tövig fogja rágni a körmét miattad. Ha úgy vesszük, te vagy egyedül neki. – Kulcsolta össze az ujjait rám függesztve a tekintetét.

- Te most zsarolni próbálsz? – Kérdeztem némi meghökkenéssel a hangomban. Merész húzás.

Elnevette magát.

- Nem édeslányom! Isten ments! Nem akarlak visszafogni, csak vedd számításba, hogy tíz percenként hívogatni fog, addig, amíg meg nem unod, és megfenyegeted a pilótát, hogy forduljon vissza, mielőtt anyád lerakétázza a gépedet. – Mosolyogta megdörzsölve az orrát.

- Tudom, hogy aggódik, de életem végéig sem lóghatok rajta. Ha kalandozni akarok, se tehetem meg, mert lelkifurdalásom lesz minden alkalommal, ha elmegyek valahová külföldre. – Magyaráztam neki felhúzva a lábaimat törökülésbe.

- Világos. – Érkezett a megértő válasz, ami meglepett.

Azt hittem tovább fog küzdeni. De, sokkal inkább fáradtnak tűnt, ami nem vall rá.

- Minden rendben amúgy? – Tettem fel a nagy kérdést. Lomhán rám emelte a tekintetét, és úgy tűnt, mint aki formálja azokat a szavakat, amik nem fogják lebuktatni.

- Nem feltétlen. Elloptak a cégtől valamit, ami irtó sokat ér, és próbáljuk kideríteni, hogy ki volt az.

Nocsak, nocsak.

- Nem is látták ki volt? – Próbálkoztam elfojtott izgalommal.

- Kicselezték a kamerákat. A főnök szerint belsős volt. – Túrt a túl nőtt hajába kissé bosszúsan.

- Aucs.

A főnök szerint. Vagy is, a másik munkahelyén lévő tag volt az, akivel beszélt reggel. Elég ügyesen átültette az irodás állására a problémát.

- És mi volt az? – Kérdeztem, bár már megbántam. Összevont szemöldökkel nézett fel rám. – Már csak azért is kérdezem, mert van pár haverom, akik olyan helyen mozognak, ahol talán megfordulhat.

- Nem olyan dolog, amivel a plázákban rohangálnak. – Állt fel lezártnak tekintve a témát. Felvette a poharát és elindult kifelé. – Köszönöm azért, hogy segíteni akarsz, de inkább hagyd ránk a dolgot.

- Oké. – Mosolyodtam el.

Dereknek lenne elég pénze kideríteni, hogy hová vitték azt a valamit, csak annyi a bibi, hogy gerincből utáljuk egymást. Bár nem akarok önkéntes nyomozót játszani, de érdekelni kezdett a dolog. Nem volt tanácsos senkit belekeverni, így hát, nem maradt más, mint a hallgatózás.

          Este összedobtam egy egyszerű tésztás kaját, és a maradék időmet a könyv másik felével töltöttem. Kikapcsolt tévével a szobámban. Anya szobája nem volt messze tőlem, és mivel Dun már velünk élt, így bent heverészett az ágyában. Fél füllel őt figyeltem, miközben róttam a sorokat. Mindenki tudja, hogy a nők képesek egyszerre több dologra is figyelni. Szerettem ezt a képességemet. Egy órára rá anya is megérkezett, és Dun lesétált elé a nappaliba. Gondolom, meleg fogattatásban részesítette. Így viszont esélyt se láttam arra, hogy ma még telefonálni fog. Azonban, mire rávettem magamat, hogy lemenjek anyáékhoz, megrezdült a telefon. Üzenet. Rekord sebességgel kaptam fel, és olvastam el.

- Holnap este tíz. A Bellano kávézó előtt lesz a találka a parkolóban, onnan megyünk tovább. Derek direkt nem mondja meg, hogy hová megyünk.

Másodpercek alatt feszült lettem. Tudjuk, hogy Derek egy rohadék, de hogy ennyire? Vajon attól tart, hogy valaki rá hívja rendőrséget, ha előre megadja a helyszínt? De, tavaly is lefizette őket.

- Külön kocsival kell, menjek, vasárnap be kell ugorjak a munkahelyre reggel. Szerinted Derek mit szól hozzá?

Hazudtam egy nagyot. Vártam.

- Mehetnénk együtt is, én se maradok reggelig, csak pár órát. Semmi kedvem nincs menni. Legalább le tudunk lépni.

Ez érdekes.

- Hogy Derek belőlem csináljon célpontot? Anya kicsi lányának sietni kell haza. Amúgy minek mész akkor, ha nincs kedved?

Tíz percig nem kaptam választ. Addig elmentem zuhanyozni, mielőtt lemegyek. Mire visszaértem felöltözve, már villogott a zöld led a telefonon.

- Mert a nyuszika szőrős, és sosem borotválkozik.

- Kösz. – Morogtam nem túl boldogan. Az ágyra dobtam a telefont, és végül leballagtam a lépcsőn. Anya a konyhában ténykedett, amíg Duncan vacsorázott. Csak akkor köszönt nekem, amikor meglátta, hogy beléptem az ajtón.

- Szia, kicsim!

Szó nélkül sétáltam felé, és nekidőltem a mellkasának. Elmosolyodva ölelt meg, és simogatta a hátamat.

- Elfáradt a könyv olvasásban. – Somolygott az orra alatt Dun.

- Haha. – Válaszoltam rosszmájúan. – Holnap programom van este. Dun odaadta a kocsit.

- Hová mész?

- A fiúkkal megnézünk egy gyorsulásit, aztán jövök haza. – Füllentettem, és imádkoztam, hogy ne kezdjen el kérdezgetni. Sokáig nem válaszolt, aztán ahogy elhúzódtam tőle, rám függesztette anyai szigort árasztó tekintetét.

Jaj.

- És honnan tudjam, hogy a fiúk mennyire fognak vigyázni rád? – Tette karba a kezeit.

Ó, igen! Ez az! Mindjárt írhatok Zének, hogy anya nem enged el egy rakás kan közé partizni és gumit égetni. Totál felnőttes húzás. Anya mindig is aggódó volt, mert egy szem gyerek vagyok, de neki is be kell látnia, hogy egyszer muszáj lesz messzebb engedni a megyén kívül. Jó, mondjuk, most csak a belvárosról van szó.

- Onnan hogy Tom meg Zé is ott lesz. – Biztosítottam a féligazságomról.

Tomot személyesen is ismerte bár csak kétszer találkoztak. Zéről pedig egyelőre csak hallott.

- Hm. – Dünnyögte. – Hát, jó, legyen.

- Ha bármi baj lesz, hívni foglak! – Esküdöztem egy megjátszott mosoly kíséretében, amit borzasztó jól ismert már. Nagyon ritkán tudtam átvágni, főleg kicsinek. Bár, nem állt szándékomban pont neki hazudni, és igazából azt se tudom, hogy miért csinálom ezt, mert, hogy Zé egyáltalán nem mozgat már. De, amit megígértem…

- Jó. – Adta be a derekát végül, de láttam a szemeiben, hogy nem veszi be.

- Húszévesen engedélyt kérni, hogy elmehess egy gyorsulásira. – Csodálkozott némi áhítattal Dun. – Ez annyira aranyos!

- Direkt piszkálsz. – Motyogtam elsétálva mellette. -  De nem veszem fel. Már leszoktam róla.

- Francba. – Vigyorodott el.

Szem forgatva sétáltam ki a konyhából, egyenesen felfelé. Mire visszaértem, egy másik üzenet várt a mobilomon, és ahogy elolvastam, komolyan azon kezdtem el gondolkodni, hogy megállok az őrsön egy testőrért út közben a gyorsulásira. Zoé volt, és nem ígért túl sok jót. Jóformán, közölte velem, hogy ha bármit is merek csinálni Zével, akkor tudni fogom, hogy hol keressem a veséimet. Hát, ez egyre jobb és jobb lesz. Már csak komolyan az hiányzik, hogy Dun felbukkanjon a verseny kellős közepén, és nekiálljon hadonászni a kigyúrt izmaival. Ráerőszakoltam magamat a maradék negyven oldalra, és valami éjjel egykor fordultam a másik oldalamra.

          Másnap reggel Dun leejtett valamit a folyosón, és a hangos koppanásra riadtam fel. Igen, megint miatta riadtam fel. Remélem ez nem lesz állandó, mert akkor nagyon haragban leszünk. Még vagy húsz percet vergődtem az ágyamban, mert úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. De végül kiugrottam az ágyból, mert hallani véltem beszélni valakivel. Anya nem volt itthon, szóval, megint csak telefont kaphatott. Settenkedve nyitottam ki az ajtót, és néztem körbe óvatosan. Elvileg lent volt a konyhában, és folytott hangon beszélt valakivel. Nem értettem elsőre, hogy miről megy a beszélgetés, de mire kihallgathattam volna, már megmozdult a szék alatta, és felállt. Letette. Fene belé. Megráztam magam, és elindultam lefelé, mint aki kávéért indult. A lépcső közepén megálltam, mert megint beszélni kezdett. Ha jól hallottam anya volt az. Semmit mondó beszélgetés. Tovább indultam lefelé, és a lépcső aljában megint csak megálltam. Valakivel megint beszélni kezdett. Fiatalabb volt a hangja.

- Holnap még megpróbálom utolérni őket. Bár nem hiszem, hogy csak ezért eljönnének ide.

- Nekem mind egy, csak az öcsémet ne keverd bele. – Érkezett a válasz.

Én már nem tudom őt nyomon követni. Összepréseltem az ajkaimat hezitálva, végül úgy döntöttem, hogy belépek a konyhába. Nem zavartatta magát. Volt még húsz perce elindulni, és ahogy elnéztem, ezt ő is tudta. Egy alsó volt rajta. Összesen. Megilletődve pislogtam párat, végül szobor módjára fordultam el a kávéfőző felé. Igen, most már határozottan világos, hogy anya miért is habarodott bele a személyiségén kívül. Annak ellenére, hogy majdnem ötven éves, iszonyatosan jól tartja magát. Mondjuk, általában nincs egy perc nyugta sem. Ahogy letette a telefont rám nézett. Még jó hogy, egy ingben és egy fekete nadrágban feküdtem le. Elmosolyodva fordult el, és sétált ki a nappali felé, de aztán inkább felment felöltözni. Mélyeket hallgattam magamnak. Most már legalább tudom, hogy honnan örököltem az ízlésemet a pasik terén. Kényelmesen megittam a kávémat, miközben Dun felbukkant felöltözve.

- Mikor mész este?

- Tízre kell egy kávézó parkolójába menni. – Feleltem rá nézve.

Most már legalább volt rajta kicsivel több ruha. Egy farmer, meg egy kék póló. Épp a karórája szíját csatolta be.

- Lehet késni, fogsz.

Vállat vontam, miközben rám pillantott.

- Nagy ügy.

Elmosolyodott, és elindult a kocsikulcsért. Kisvártatva ismét felbukkant, és meglengette a csörgő kupacot az ujjára akasztva.

- Elmentem!

- Pá. – Böktem ki nekidőlve a konyhaszekrénynek.

Elmostam a poharat, és nekiálltam reggelit eszkábálni magamnak. Általában nem szoktam kigyújtani semmit. De most majdnem sikerült. Csak felrohantam a telefonért írni Zének, hogy lehet, hogy késni fogok, de mire visszaértem odaégett az olaj. Sose átkoztam még magamat ennyire. Kellemetlen. Ablakokat kellett nyitnom, aztán kitalálni, hogy, hogy fogom eltűntetni az olajat ami még tűz forró volt. Végül gazdára talált a lefolyó formájában. Miután elmocskoltam magam után, és bezártam az ablakokat, elvonultam a szobámba, hogy a második kötettel is végezhessek holnapra. Kiszúrtam még két könyvet az egyik webshopban, amik nekem nagyon kellenek.

         Anya általában mindig a nem tetszését fejezi ki annak, amilyen életet élek mostanában. Például, hogy, munka mellett az összes szabadidőmet azzal töltöm, hogy könyvesboltban lógok. Általánosságban véve, mivel a munkám is ehhez kapcsolódik, én ezen nem csodálkoznék. Csak fél éve van meg a jogosítványom, de mindig aggódó tekintetekkel figyeli, ahol Duncan kocsijával épp meglépni készülök, miután kialkudtam az új pasijától, a fél vesémért cserébe. Apa egy éve hagyott el minket, valami oknál fogva úgy döntött, hogy már nem kíváncsi ránk, de persze, ennek előzeteseként nem egyszer csúnyán összezörrentek. Megértem, hogy nem volt kedve a húsz éves otthon élő lányával, és a feleségével egy fedél alatt élni, amikor nekünk minden mindig baj volt, amikor alkoholhoz nyúlt. De, szerintem jobb is, hogy így alakult.

Elgondolkodva emeltem le egy könyvet a polcról. Kellemes kis zene szólt odakint a pláza folyosóján. Anya mesélte, hogy amikor németországban volt kiránduláson a munkatársaival, valami ilyesmi fülsértő nyekergős zene szólt az egyik vásárban, ahol totál véletlenül nekiment Duncannek, miközben nézelődött. A mai napig nehezen hiszem el. Mármint, úgy értem, hogy nincs gond a negyven és nyolc éves alakkal, csak kicsit túl tökéletes. Két évvel idősebb mind anya. Most biztos sokan nekiállnának matekozni, hogy úristen, milyen fiatalon szült engem, de, istenem, szerelmes volt, és hála istennek nem volt meggondolatlan. Igen, egyedüli gyerek vagyok.

          Felnéztem, és becsaptam a könyvet elfordulva a polctól. Egy nagyon ismerős alak állt előttem hatalmas vigyorral a képén. Tom volt az. Az előző munkahelyemen ismertem meg, az nem könyvesbolt volt. Informatikai. Másfél fejjel magasabb volt, mint én, kissé rendezetlen barnás hajjal, és eléggé sovány volt. De nem direkt. Ő tipikusan az az ember volt, aki mindig zabált, de nem hízott. Volt róla szó, hogy ma találkozok vele, csak meglepett, hogy itt találom, mivel mozira voltam hivatalos. A karórámra bámultam, ami pökhendin a jobb csuklómon ült. Húsz perccel előbb megtalált. Pedig még mentem volna két helyre.

- Szia! – Vigyorogta maga elé. – Igen, tudom, arról volt szó, hogy lent találkozunk a bejáratnál, de annyira tudom már, hogy hol ténferegsz minden haveri találkozásnál, hogy nem bírtam ki, hogy ne keresselek meg.

- Ennyire egyszerű ember lennék? – Bámultam rá elképedve. – De gáz.

- Dehogy. – Legyintett odébb állva, és zsebre rakta a kezeit, úgy indult el utánam a pénztárhoz.

- Ne hazudj Tom. Marhára nincs életem. Olvasok, dolgozok, anyának segítek. – Sandítottam rá a vállam felett. – Minden más húszéves lány már nagyban családot alapít, elköltözik és férjhez megy. – Álltam meg a sor végén. – Meg amit akarsz.

- Jó, de te más vagy. Ezt a srácok is tudják. – Állapította meg együtt érzően. – Neked nem ez az életcélod. Te ki akarsz jutni amerikába, mert unod az országod.

- Magyarország szép ország. – Csücsörítettem neheztelve rá. – Nem az országgal van a baj. Csak amcsiban kicsit több a történés, mint itt.

- Szerintem itt is van történés, csak te nem keresed. – Vetette ellen óvatosan. Hintázni kezdett a sarkán szórakozottan.

- Tudod mi a véleményem erről… - Morogtam, miközben a pénztárcámat kerestem a zsebem mélyén. Hárman álltak még előttünk. A kinti nyávogós számot valami mostani toplistás váltotta fel. Ez se volt jobb. Tom halkan énekelni kezdte, magára vonva pár nézelődő lány tekintetét. Kuncogni kezdtek.

- Nagyon jól tudom. – Hagyta abba végül mosolyogva.

Sietősen fizettem, és kisétáltunk a könyvesboltból. Ha jól rémlett, még a másodikon is volt egy, de oda már nem lesz idő elmenni. Kissé szomorkásan fordultam el a mozgó lépcső irányába, és léptem fel az első fokra. Elbambulva néztem, ahogy monoton rezegve szállít fel éppen a harmadikra, a mozi szintre. Ha minden igaz, Zé, és Zoé már ott vártak. Tom dobolni kezdett a mozgó gumírozott korláton. Csúnyán rábámultam. Örökmozgó. Abban a percben, ahogy letettem a lábamat a padlóra, és elnéztem a mozipénztárak felé, idegbajt kaptam. Nem elég, hogy kilométeres sorok álltak, de még azt az embert is megláttam, akit, határtalan utálattal illettem, amióta csak megismertem.

- Alex! – Emelte fel a kezeit önelégülten. Apa milliomos kicsi fia, a maga hó fehér fogaival, és a kétszer ennyire csillogó egójával. Az ezüst Mercédesz, amivel minden nap kocsikázott, legalább annyit se ért, mint ő maga.

- Te meg mit keresel itt? – Szűkültek össze a szemeim megvetően.

- Neked is, szia! – Megjátszott öröm volt ez. Legalább annyira utált, mint én őt.

- Zé? – Emeltem meg a hangomat ingerülten, amire többen rám néztek. A név tulajdonosa kérdő tekintettel bukkant fel két srác mögül. Nála voltak a jegyek.

- Mondjad csajszi? – Állt meg mellettünk.

- Ez itt mi? – Böktem hüvelykujjal Derekre. Egymásra meredtek.

- Nem tudom, nem én hívtam. – Pislogott nagyokat. – Csak négy jegyem van.

- Ne aggódj haver, amúgy se ülnék be egy terembe egy hotelossal. – Kacsintott Derek.

Az öklöm is kacsintani szeretett volna az arcába. A hotelos kifejezést még akkor akasztotta rám, amikor kiderült, hogy még otthon élek, és jól keresek. Nem értettem a logikát. De, ezek szerint Derek rég máshol éldegél, valahol Budapest belvárosában a gazdagnegyedben, amit persze apa fizet, és anya támogat. Kíváncsi lennék, hogy ha az a merci összetörne, akkor kitől kapna nagyobbat? Persze, nem kocsit…

- Nem látnám az egodtól a vászont. – Vágtam hozzá, de már meg se kottyant neki. Szórakozottan vállant vont.

- Zé lesz egy gyorsulásis móka a határnál. Nem a Hungaroring meg ilyen szar helyek. Közút. Tom te is jöhetsz a szekereddel, ha épp nem trágyát hordasz vele. – Tette hozzá undok módon. Hozzám direkt nem szólt. Duncan kombija tilos volt. Volt már gyorsulási, amit így rendezett meg. Általában érdekes módon mindig elkerülte őket a rendőrség. Zé múltkor elvitt magával, hogy érezzem, milyen a lóerők között mozogni. Nem mondom, hogy nem tetszett, de annyira nem ragadtak meg a tuningolt autók.

- Rohadt vicces vagy. – Válaszolta Tom egy édes mosollyal.

- Hahó, srácok! – Csápolt Zoé nem messze. – Tíz perc és megy a film!

- Meggondolom. – Nézett felé Zé a barna szemeivel. A maga módján jó pasi volt, és ezt Zoé is nagyon jól tudta.

- Eszed legyen! – Csettintett egyet Derek. – Na pá!

- Hála istennek… - Sóhajtottam egyet megkönnyebbülten. – Mit keresett ez itt?

- Bandázik. – Vont vállat Tom. – Mehetünk?

- Persze. – Tömtem a válltáskámba a könyvet, és Zé után fordulva, elvonultunk a tömeg mellett. Szúrós tekintetek hada bámult ránk. Ilyenkor kicsit élvezem, hogy Zé ennyire szolgálatkész. 

          Kirámoltam a büfét még gyorsba, és a sötét teremben kibogarásztam, hogy melyik sor a miénk. Csak tíz emberen kellett átmásznom, mire megtaláltam az ülésemet Zoé balján, és Tom jobbján. Utáltam ismeretlen emberek mellett ülni a moziban. Lepakoltam a lábamhoz a táskámat, és átadtam magam a bő másfél órás szórakozásnak. Fél időben rájöttem, hogy legközelebb nem ülünk be olyan vígjátékra, amire a felnőttek szerint mókás gyereket behozni. De azért duzzogva felfaltam majdnem az egész doboz popcornt, aminek a negyedét Tom tűntette el. Kifelé jövet a hátam mögött cuppogó Zé és Zoé párosát hallgattuk. Az alsó szint bejáratánál intettünk búcsút nekik, mivel már túlságosan egymásba voltak temetkezve. Már Tomnak is búcsút akartam inteni, de lecövekelt mellettem. Nem tudtam mire vélni.

- Mi az? – Tudakoltam rá nézve.

Elmosolyodott.

- Megnézzük a könyvesboltot? Még nyitva van.

Jaj.

Nem értettem a pasikhoz, úgy világ életemben soha. Tomra nem tudtam úgy ránézni, mint egy kapcsolat leendő másik felére, hiába beszélgettünk órákon át, vagy sétálgattunk tó, vagy Duna parton unalmunkban. Vállat vontam végül, és elindultam lefelé. Végig azon tanakodtam, hogy mi járhat a fejében. Vagy csak én látok bele bármit is? Elgondolkodva lépkedtem kerülgetve az embereket a marha széles folyosón, néha elkalandozva. Eszembe jutott a könyv, amit vettem. Ha hazaértem, beesek az ágyba, és másnapig olvasni fogok. Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy megveszem látatlanban is a második kötetét. Még ha szar, akkor is kiolvasom, bár lehet, vért fogok izzadni. Vagy nem. Fene se tudja.

- Tegnap beszélgettem Zoéval. – Kezdett bele tárgyilagosan. – Elmesélte, hogy majdnem torokra mentetek Zé miatt.

- Kicsi voltam, és vak. – Vontam vállat belépve a szétcsúszott ajtókon. – És szeretnék még mindig vak maradni, úgy örökre. – Dünnyögtem egy ember mellett beoldalazva az ajtón. Pontosabban, nem tudom mire értettem, de olyan jól hangzott, hogy bármire lehet érteni. Elfordultam a komolyabb hangvételű könyvespolcnál a sarkon.

- Mennyire? Csak mert, Zoé úgy érzi, hogy Zé miattad nem szereti eléggé, és attól tart, hogy hónapokon belül dobni fogja őt.

Megtorpantam, és ledermedve rábámultam. A Zé féle vonat réges régen elrobogott. Ha most tényleg miattam dobja azt a lányt, csúnyán koppanni fog, mert én rég túl tettem magamat rajta. Lehet ezért vitt el utoljára a gyorsulásira?

- Nyugodtan mond meg neki, hogy nálam már elúszott az a hajó. Ha dobja is, a két szék között fog ülni a földön. – Indultam tovább a kedvenc sarkomba.

Zé az a fajta ember volt, aki kissé titokzatos, de meglepően jól ki tudja fejezni az érzéseit a tekintetével, a mozdulataival. Heteken át figyeltem őt, mire világossá vált, hogy még is csak lehetne köztünk valami, de addigra már Zoé magába bolondította. Erre mondtam, hogy vak voltam, és már az is akarok maradni. Csak évek kérdése, hogy kijussak innen külföldre. Látni akarom Disney Landet. Meg még ki tudja mit?

- Komolyan? – Kérdezett vissza Tom, némi döbbenettel a hangjában. – Pedig akkor oda voltál érte.

- Most Amerika izgat jobban. – Vettem le a második kötetet a polcról. – Duncan miatt profi az angolom, eladni se tudnak tíz tevéért.

- Többet érsz tíz tevénél. – Vigyorgott Tom. Elnyúlt mellettem egy kék borítós könyvért, és belelapozott. Látszólagosan pótcselekvés volt.

- Kedves tőled. – Mosolyodtam el, a hónom alá csapva a könyvet. Elindultam a kasszához.  – Azt leszámítva, hogy egy bálna áráért simán elkelnék.

- Jaj, ne kezd! – Szólt utánam, miután visszadugta a könyve a többi közé.

- Bőven lecsúszhatna pár kiló. – Fintorogtam kelletlenül. – Mert, ha most belöknek a tengerbe, New Yorkig ellebegek erőkifejtés nélkül.

Elnevette magát.

- Komolyan, semmi baj nincs az alakoddal. Sőt. Ha kicsit nőiesebb ruhákban mászkálnál…

- Hé! – Vágtam közbe szúrós szemekkel. – Semmi baj nincs a farmer és ing kombóval, ami alatt van egy póló. Ennél szarabb ruhákban mászkálok otthon.

Megadóan felemelte a kezeit.

- Ahogy óhajtod. Csendben maradok.

- Inkább. – Csaptam a hónom alá a második kötetet.

Amúgy hazudok, az időm java részében nem olvasok. Eljárok a közeli erdőbe sétálni, illetve a csúcsmenő mobilommal napfelkeltéket fényképezni. Igen, totál nulla vagyok. Valakik szerint. Tom megrögzött rajongója ezeknek a képeknek, bár, sosem lesznek teljesen profik és művésziek. Elindultam a kassza felé, ahová megint csak hűen követett. A sorban állás közben elkalandoztam Duncan felé. Vajon mennyire fogja szétgúni a seggemet, hogy, még mindig nem értem haza a kocsijával? Két lépéssel később rezegni kezdett a telefonom. Előhúztam a zsebemből szabad kézzel, és rábámultam a kijelzőre. Duncan. Emlegetett szamár. Az orromhoz emeltem a képernyőt, és elhúztam a zöld karikát.

- Igen? – Szóltam bele a fülemhez emelve némi óvatossággal.

- Kéne a kocsi. – Felelte mereven.

Halkan felszisszentem.

- Milyen gyorsan? – Néztem gyorsan a kijelzőn lévő órára. A legjobb esetben is legalább egy óra mire hazaérek.

- Nem kell gyorshajtási, de jó volna, egy órán belül hazaérnél. – Érkezett kimért válasz.

Érdekes, Duncan sosem szokott ilyen lenni. Mintha sietne valahová. Bár, a munkája egyáltalán nem lehet ok erre. Én úgy tudom, hogy egy irodában akta kukacoskodik a belvárosban, és csak ritkán van az, hogy valamiért behívják plusz munkára.

- Fizetek, és indulok. – Sandítottam Tomra. Engem figyelt.

- Igyekezz, és vigyázz magadra! – Kaptam az aggódó választ.

Letette.

Magam elé emeltem a telefont, és furcsállva meredtem a képernyőre. Felettébb érdekes. Végül vállat vontam, és sorra kerülve kifizettem a könyvet. Aztán kisiettünk a boltból. A parkoló felé vettem az irányt, áthaladva az úton. Tom egészen a kocsiig követett, és csak akkor eszméltem rá, hogy ott áll, amikor megkopogtatta a kombi tetejét.

- Föld hívja Alexet! Hahó! – Integetett mosolyogva.

- Baszki, ne haragudj! – Sajnálkoztam kinyitva a központi zárat. – Elvigyelek?

- Hát, félúton lakom felétek, szóval, kirakhatsz, mint egy rossz kurvát. – Vigyorodott el.

Elmosolyodva nyitottam ki az ajtót, és hámoztam le magamról a táskát. Bedobtam a hátsó ülésre, és bekötöttem magam. Tom szó nélkül kötötte be magát, és nézett rám várakozólag. Továbbra is Duncan járt a fejemben, de végül beindítottam a motort, és sebességbe téve a kocsit, elindultunk kifelé a parkolóból. A pláza középső részén haladtunk egy, alagútszerű átjárón, és egyből zöldet is kaptunk. Kikanyarodtam a három sávos útra, és elindultunk a külváros felé.

- Remélem Zé nem lesz olyan hülye, hogy elmenjen arra a szarra. – Morogtam az előttem kullogó buszt bámulva. Megállt a sor a pirosnál. – Nem tetszett Derek számító tekintete.

- Gondolod, hogy Zoéra hajt? – Fordult felém kissé.

- Mert? – Ráncoltam a homlokomat.

- Hát, a kezében van a rendőrség, nem tart sokból börtönbe dugni Zét, hogy a csaját megszerezze. – Találgatta.

- Hülyeség. – Húztam el a szám sarkát. – Zoé totálisan bele van esve. Nem hinném, hogy egy börtön le tudná szakítani Zéről. Inkább minden nap bejárna hozzá, és hurcolná a sütiket, vagy nem tudom…

- Lehet. – Érkezett a kurta válasz.

Húsz perc után, ahogy kiértünk a külvárosból, ismét beállt a sor. Az órámra néztem. Duncan meg fog ölni. De ha elmegyek az autópályára, akkor nem tudom kirakni Tomot. Dobolni kezdtem a kormányon. Az utasom pedig felfigyelt rá.

- Mi baj? Se perc alatt feszült lettél.

- Duncan. Zavar, hogy ennyire fontosan sietnie kell. Sosem volt ilyen, pedig fél éve anyával van. – Feleltem.

- Honnan tudod, hogy előtte nem volt ilyen a cégnél? Lehet, csak túlreagálod. – Csúszott le kicsit ültében.

- Lehet. – Ismertem el.

Amúgy is hajlamos vagyok ilyenekre. Bolhából elefántot. Általában totálisan feleslegesen kattogok olyan dolgokon, amiket más sutba dob, és soha többet nem foglalkozik vele. Ez az egyik legnagyobb hibám.

          Végül megindult a sor. Egész jól haladtunk a következő városig, aminek a központjánál félre álltam egy buszmegállóban Tom kérésére. Sietősen elköszöntünk egymástól, és tovább indultam haza. A rádióra alig adtam hangot, azzal voltam elfoglalva, hogy minél hamarabb bünti nélkül hazaérjek. Sajnos fél úton sikerült azért egy vonatot kifognom. A legrosszabb az egészben az volt, hogy ez a sín még egyszer keresztezni fogja az utamat. Negyed órával később beigazolódni látszott a gyanúm. A község aljában elkaptam a sorompót. Szitkozódva döntöttem a homlokomat a kormánynak. Az ülésre félre dobott telefon rezegni kezdett. Megint Duncan volt az. Felvettem, de kihangosítottam.

- Hol vagy? – Kérdezte némi türelmetlenséggel a hangjában.

- Elkaptam két vonatot, és egy dugót. Tíz perc. – Feleltem nem felkapva a vizet.

- Ügyes kislány, autópályáról hallottál-e?

- Hazadobtam Tomot, mert arra lakik amerre be szoktam járni. – Válaszoltam hűvösen.

Időközben a vonat elrobogott, és a sorompó utat engedett. Át zötyögtem a sineken, és gázt adva meglódultam hazafelé. A legnagyobb balszerencsémre, a kombi nem benzines volt, így a jellegzetes motorhangja háromszor olyan hangos volt kövér gáznál, mint benzines társai, és ezt Duncan tisztán hallotta.

- Nem azt mondtam, hogy rendezz gyorsulásit… ha téped a motort, gyalog mész könyvekért. – Figyelmeztetett. Érezhetően nem üres fenyegetés volt. – Jó lesz, veszel magadnak egy kocsit.

- Minek? Mondtam már, hogy ki akarok menni Amerikába, arra a kis időre meg nem veszek kocsit. – Vettem egy nagy kanyart.

- De ezt se fogod megkapni ha, száguldozol. – Heccelt tovább.

- Azért száguldozok, mert piszkálsz, és idegesít, és ezért megyek gyorsan! – Puffogtam lassítva. Jobbra indexeltem.

- Veszem a cipőm. – Vigyorogta a telefonba, és letette.

- Pöcs! – Horkantam fel ingerülten, végig zötyögve az utcában a kavicsos úton. Az egyenbarna kerítés előtt álltam meg, de Dun éppen akkor nyitott kaput, szóval, le se állítottam a motort, csak kiszedtem a cuccaimat. Ahogy elsétált mellettem kacsintott, és mosolyogva beugrott a volán mögé. Hátrébb tolta az ülést, és be csukta az ajtót, de lehúzta az ablakot.

- Csak este jövök, bár nem biztos, hogy ma itthon alszok.

Összeszűkültek a szemeim. Látta rajtam a gyanakvás apró jeleit, amire elmosolyodott.

- Jó. – Böktem ki.

- Anyáddal már beszéltem. – Tette hozzá engem figyelve a kék szemeivel.

- Jó.

- Mondtam neki, hogy te figyelsz rá, ne pasizzon. – Próbált poénkodni de nem jött össze.

- Jó. – Feleltem komoran. – Egészen véletlenül nem azért kellett százharminccal hazajönnöm, mert te sietsz?

Félre billent fejjel intett, és elgurult a kapuból. Megfordult a szomszéd beállón, és elindult lefelé a főút irányába. Megigazítottam a táskám pántját a vállamon, egészen addig követtem a tekintetemmel, amíg ki nem fordult az útra. Csak az után sétáltam be a kapun, és zártam kulcsra.

          Anya a konyhában volt, épp vacsorát főzött. Két személyre. Ahogy elnéztem az alapanyagokat. Sóhajtva tette le a táskát az asztalra, és pakoltam ki belőle a két könyvet, meg a cuccaimat, aztán elsétáltam a nappaliba, és felakasztottam a sarokban lévő székre. Végül visszasétáltam, és leültem a székre, a két könyvet egymásra pakolva.

- Te anya – Kezdtem bele. Felém fordult egy kanállal. – Dunnak mi volt ennyire sietős?

- Munka. Miért? – Kérdezte meglepődve.

- Sosem rohant el így, amióta itt van. Tudtommal, minden nap ledolgozza az óráit, és minden oké.

- Ja, neeem… ez mellékes neki. – Fordult vissza a tűzhely fölé.

- Fél éve veled van, és csak most tudom meg, hogy mellékesben dolgozik az iroda mellett? – Bámultam rá.

- Nem, neki az iroda a mellékes.

Mi van?

- A napi nyolc órás iroda a mellékes. – Könyököltem fel az asztalra tárgyilagosan. – Ez komoly?

- Kicsim – Vett egy mély levegőt. – kevésnek érezte az eredeti munkája mellett az összeget, amit kapott. Ezért van így.

Hátra dőltem a székemen. Csücsörítve siklott a tekintetem a könyvek gerincére. Lehet, Tomnak van igaza. Csak belelátok mindent a dolgokba. De Duncan akkor is külföldi, és néha furán viselkedik. Bár, kinek mi számít furcsának? Néha valami öreg fószerral telefonál angolul. Volt, amikor mérgében majdnem üvöltött a kertben a fa alatt mászkálva. Szóval, ja. De inkább csak el kéne engednem a témát, és azzal foglalkozni, amim van. Például, ezzel a két szépfiúval itt az asztalon. Magamhoz vettem a felső könyvet, és belelapoztam. A huszonkettedik oldal már jól indított, szóval, nem fogok unatkozni este. Megvártam, amíg anya megcsinálta a kaját, amiből alaposan megtömtem magam, és felvonultam a második emeleti szobámba. A sikablak hányta rám befelé a forróságot, és ezért kénytelen voltam minden kinyitni, amit találtam, hogy mozogjon a levegő. Szerencsémre a narancssárga falak nem szívták magukba a forróságot, így éjjelente nyáron nem pusztultam meg a melegtől. Zuhany után bevágtam magam az ágyba, és magamhoz vettem az első kötetet. Egészen hajnal egyig olvastam, amikor is megrezzent a telefon, egyszer. Majd még egyszer.

- Szia.

- Beszélnünk kell.

Állt az üzenetben, miután kínlódva elnyúltam a mobilért. Az üzenet küldője pedig Zé volt.

Nem is MERT ez egy Cím:

Az elfajzott.

Általában véve, mindenki, amikor rábukkan egy blogra,

várja az isteni megváltást.

Vagy is, előszó, vagy legalább is most legyen az.

   Hát, itt nem isteni megváltást fogsz kapni, hanem olvasni fogsz. Rengeteget. Gyakorlatilag, egy olyan emberről, egy olyan helyzetben, amit a valóságban soha senki nem fog megtapasztalni. Ő sem akart. Élte a saját kis életét, meg voltak a nyűgjei, gondjai bajai, a családja. Egy tök átlagos élet, célokkal, álmokkal.

  Mindenki ismeri azt az érzést, amikor sínen van az élete, nincs gondja, aztán a derült égből villámcsapásként megjelenik valaki, vagy valami, és két perc múlva éles jobb kanyarral elkezd száguldani a szakadék felé? Ó igen, nincs olyan ember, aki ezt ne élné át. Amikor felképel az Univerzum és előtte ülsz a padlón pityeregve, hogy ezt most miért kellett? Aztán rádförmed, hogy az életedben nem volt kihívás.

   Alex pont ezt akarta elkerülni.

  Húsz éves lány, aki szereti a semmit mondó életét, és régi álma eljutni Los Angelesbe egy hétre. Könyvesboltban dolgozik, a világ legkiegyensúlyozotabb napjait éli, aztán egyszer csak haverja elrángatja egy borús esős napon plázázni a srácokkal, és beüt a baj. (Ez annyira klisés...várj. Nem.). A fogadott apja külföldi irodista, aki furcsán kezd el viselkedni az utána lévő napokban, kiváltképp akkor, amikor Alex egy ismeretlen eredetű betegség tüneteit produkálja. Nem telik el sok idő, és a feje tetejére fordul a világ, kicsiny kis országában, Magyarországon...

*színpadias hangon*

Vajon hogy viseli a megpróbáltatásokat?

Valaha is meggyógyulhat?

Valóra válhatnak az álmai?